Francia krémes

Régebben nagyon pórul járt az, aki kihagyta a rendezvény egyszeri vetítéseit, ma már szerencsés esetben később is el lehet csípni a filmeket. Az Angel már műsoron is van, az Audrey Tautou főszereplésével készült Egyedül nem megy című filmet ezen a héten mutatják be, május elejétől pedig a Francia Filmnapok egyik legerősebb filmjét, a Párizst is játszani fogják, sőt, rövidesen a Lucky Luke - Irány a vadnyugat! című animációs filmet is beütemezik a hazai mozik. A fesztiválon komoly harcok folytak a székekért, a legtöbb filmre előadás előtt már egyáltalán nem volt jegy, ezért is érdemes minden hoppon maradt érdeklődőnek tudatosítani magában, hogy nincs veszve semmi.

 

 

Cédric Klapischnál mindenkinek megvan a saját Párizsa. A történésznek, aki ismeri a műemlékek titkos életét és képes tévéshow-ba illő, leegyszerűsített verziójuk prezentálására is, az építésznek, aki napról napra egy virtuális várost vált valóra, a divatbemutatók elegáns szinglijeinek, akiknek a táskájuk többe kerül, mint másnak a féléves fizetése, a bevándorlóknak, akik mindennap rengeteg sértést nyelnek le, a zöldségeseknek, akik otthon vannak a piac hajnali nyüzsgésében, a diákoknak a kávézókban, a magányos, középkorú nőknek, akik szociális munkásként dolgoznak, ("Aki nálam magányosabb, az halott"), a pszichológusnak, aki intelligens, de érzelmileg teljesen éretlen embereket hallgat, a pékség előítéletes főnöknőjének, aki mást se szajkóz lebiggyesztett szájszéllel a vevőinek, szapulva az "idegeneket" mint, hogy: ez Párizs.  

 

Párizs mozaikja sorstöredékekből rajzolódik ki, de emellett mintha különböző történelmi rétegek is egymásra kasírozódnának, egy régi metszet a városról, a tévéműsor csillogó kulisszavárosa, a haldokló férfi számára az erkélyről látható háztetők sora és sorsok szövedéke és egy építészeti tervezőprogram interaktív, virtuális városa. A hazánkban is népszerű színészek - mint Juliette Binoche vagy Romain Duris -  főszereplésével forgatott, szaggatott, hiányos szerkezetű, szándékoltan lezáratlan film nem ad választ a társadalmi igazságtalanságokra, a szerelmi bánatra vagy az egyéni sorstragédiákra, de legalább bele-belenagyít egy-egy hitelesnek és valódinak tűnő élet mindennapjaiba.

 

 

Emmanuel Mouret Csak egy csók című filmjében soványka a történet. A végeláthatatlan csacsogás a szerelemről, amely másfél órán keresztül folyik, se nem érdekfeszítő, se nem különösebben szellemes. Mintha egy pastiche lenne az egész film, a romantikus vígjátékok (és ezen belül is az érzelmeket permanensen kitárgyaló és intellektualizáló romantikus vígjátékok) gunyoros, sűrített esszenciája.

 

Egy elegáns, ajkát huncutul harapdáló melankolikus szőke átutazófélben, sportból levadászik egy balekot, akinek egész éjjel mantrázhatja ismerősei szerelmi életét. Az időhúzásnak semmi más haszna nincs, mint hogy ezt a valóban jelentéktelen találkozást kettejük között felfújja, és úgy iszogasson és flörtöljön egész éjjel egy vadidegennel, mintha ennek bármiféle különleges jelentősége volna, pedig nyilvánvalóan nincs. Csókot nem ad, á, dehogy, hiszen az - állítása szerint - lavinát indíthatna el kettejük között, ennek a bemutatására szolgál az a snassz történet is, amit órákon át taglal. De miről is van szó? Egy férfi, Nicolas és egy nő, Judith, két régi barát titokban összejön a férj háta mögött, csak hogy a barát "szeretethiányát" enyhítsék: a gyógyítás jól sikerül, egyszeri alkalom helyett titkos viszony kerekedik belőle. Kárpótlásként Nicolas volt nőjét próbálják beszervezni a férj számára, aki elég gyorsan rájön a turpisságra, és elhagyja a feleségét. Ennyi a sztori, egy morzsával sem több, a legbosszantóbb pedig ebben a filmben az a groteszkkel határos álszentség és álnaivitás, mellyel a szereplők minden hétköznapi viszonyban és alakuló flörtöcskében meg vannak győződve arról, hogy cselekedetüknek se súlya, se következménye. Ja, és természetesen arról is, hogy az évezred románca van kibontakozóban: pedig a semmit olykor nincs hova tupírozni. Habkönnyű lufi ez a film, de súlytalansága nem szórakoztató, csupán bosszantó.

 

 

Meglepő módon, a Francia Filmnapokon egy nívós rövidfilmblokk is szerepel újdonságként, s abban egy Oscar-díjas opus, Philippe Pollet-Villardtól A zsebtolvajok Mozartja, mely egy süketnéma kisfiú és két ügyetlen zsebtolvaj szimbiózisáról mesél. Samir Guesmi - családjának ajánlott - Vasárnap van! című filmjében egy török kissrác hányattatásai vannak soron, akinek egyetlen nap áll tótágast az élete, kirúgják az iskolából, de közben szerelemre talál: pár óra alatt teljes skáláját tapasztalja meg a szégyennek és a szeretetnek.

 

Anna-Laure Daffis és Léo Marchand animációs filmje, A szent lakoma a gyerekrajzok esetlenségével szól egy abszurd, kannibalizmussal fenyegető bébiszitterkedésről. Oliver Hems filmjében, mely az Ellenállni a remegésnek címet viseli, egy ősöreg nénike (akit feltehetően éppen akkor lakoltatnak ki erőszakosan) adomázik lakása elmúlt évtizedeiről. Nicholas Cambois és Sébastian Gardet filmje - La difunta correa - a sivatagban játszódik két barát között. Majdnem belehalnak ebbe a kalandba, még szerencse, hogy egy megbántott védőszent, miután megleckéztette, össze is kaparja őket. Orlanda Laforet gyurma-animációs filmjében, A kabátban egy régen elkallódott bőrönd kerül elő a repülőtérről, benne a rég halott apa kabátja. Lánya a pszichiátrián köt ki, és nem hajlandó tudomásul venni, hogy a kabát nem azonos az édesapjával. Annyira megszállott, hogy szeretetből inkább a férje tébolyul hozzá, rövidesen engedelmesen terítve a kabátnak is az asztalnál. Az abszolút kedvenc a blokkot záró film, Didier Canaux-tól A cukortartó második élete, melyben egy öregúr limlomokat gyűjt az utcán (egy macit vesz, egy lufit talál, sőt, egy cukortartót is elcsen), melyek első látásra teljesen feleslegesek. De kiderül, hogy ezek nem egyszerű tárgyak, hanem hangok, zörejek és zajok A dzsungel könyvéhez, (a cukortartó például vízesés), melyet a nagyapa mesél vak unokájának.

 

 

 

Francois Ozon főhősnője, Angel egy szegény sorból kitörő, korlátolt, hisztis és nárcisztikus szépség karikatúrája, aki néhány év alatt megjárja a szakmai és magánéleti siker és bukás teljes hullámvasútját. A lány egész életét arra teszi fel, hogy egy pillanatra se kelljen tudomást szereznie a valóságról, életének minden pillanatát egyfajta képzeletbeli színpadon éli, gondosan megkomponálva. A filmnek mellesleg ez a varázsa, ez az édeskés, barokkos túlburjánzás, a selymek és csipkék tobzódása, a helyszínek (köztük természetesen a Paradicsom nevezetű kastély) díszlettmakettre emlékeztető csillogása, sőt, az emberi találkozások teátrális jellege. Kezdetben még kedveljük is a Romola Garai alakította főhősnőt, még arroganciája is szórakoztató, ahogy anyja fűszerboltjában szegényes ruhában karót nyelve vonulgat, mint egy leendő világsztár. De Angel hiába népszerű írónő, sajnos nem zseni, és nem csak azért nem az, mert írás közben könnyes szemmel, hangosan suttogva mondogatja a leírt szavakat, hanem azért sem, mert egyszerűen az önreflexió csírája is hiányzik belőle. Angel, ha úgy vesszük, az első médiasztár, valaki, aki folyton mások figyelmének van kiszolgáltatva, nem is létezik, ha nem tüntetheti ki közönségét ragyogó mosolyával, minden szempár tükör és minden szoba színpad az életében, ráadásul megállás nélkül végszavaz.