Friss, hazai

A Re-animáció híre megtölti az Iparművészetit, a közönség zömével huszonévesekből verbuválódik. Két filmblokk, közte egy kerekasztal-beszélgetés: tömény és tanulságos három óra. Nem időznék most az olyan ismertebb munkáknál, mint M. Tóth Géza Oscarra jelölt Maestrója vagy Ducki Tomek sokszoros fesztiválgyőztes Életvonala, jöjjenek inkább a vetítésen megismert, új kedvencek.

Bánóczky Tibor: Tripper fiúk (The Clap Dudes)  című fimje nagy meglepetés, ilyen, amikor valaki végre tényleg kimutatja a foga fehérjét. Kiskorú, lakótelepi dzsungelharcosok kontra szervátültető maffia - avagy itt a magyar Tekkonkinkreet. Kár, hogy a sztori jóval gyengébb, mint  a japán nagytestvéré, mert a karakterek és a fekete humorral meg némi obszcenitással elegy, nyers, nyomasztó atmoszféra nagyon el van találva. Pál Balázs Csigaembere (Snailman)  hasonló hendikeppel küzd. Hihetetlenül eredeti, abszurd humor, csípős társadalomkritika, nonszensz figurák, és hozzá egy elvékonyodó sztori. Mindennek ellenére szeretnivaló film, nagyon erős felütéssel indul, és már csak a nyolcvanas évek neonszíneiben úszó, vizuális sokkterápia miatt is kihagyhatatlan. Alexei Alexeev filmjei, a HuHu és Long Jam  minden különösebb faxni nélkül is belopják be magukat a szívbe: az antropomorf, bumfordi állatkák akár zenélnek, akár repülni tanulnak, olyan egyedi bájjal, egyéniséggel és derűvel teszik, hogy hármasával akarjuk örökbe fogadni őket. Cziráki Gergely Mérhetetlen (Immeasurable) című filmjében egy kissé ódivatú sci-fiből váltunk fokozatot és sodródunk bele egy elképesztő pszichedelikus utazásba. Társunk a nyüzsgő bogárfraktál, a mindent látó, isteni szem és egy igencsak meghökkent természettudós. Gács Réka minimalista, de roppant rafinált, elegánsan ironikus filmje: A jó fény alapvető (Yarn..., good light essential), egy vágyakozó nőről szól, egy telefonfüggő, kötésmániás amatőr párkáról, aki különböző gombolyagokat gurít az éterbe, hátha a zsineg végén egyszer megfelelő pasit talál. És végül jöjjön a Hanne  az örök kedvenc: harmadszor látom, totálisan addiktív. Magyarósi Éva filmje rendkívül érzéki, szürreális mese a szerelemről, csonkolt mondatokkal, kiömlő színekkel, egymás agyát evő szerelmespárral, tragikus szerelmi háromszöggel. Éljen a romantikus magántébolyda mint egyetlen valamirevaló létállapot.

 

Ahogy említettem, a két filmnézős blokk közé egy viszonylag termékeny kerekasztal-beszélgetés ékelődik be, Kárpáti György kérdezget néhány fiatal animációs rendezőt. Vajon létezik-e tipikus magyar modell, van-e olyan sajátosság, ami rendre visszatér a hazai animációs filmkészítésben? A résztvevők meglehetősen keserűen egyetértenek abban, hogy az Egon és Dönci és a Kis Vuk egyaránt magyar modellnek tekinthető. Magyar Ádám és Magyar Elemér Egon és Döncije (azaz az első, egész estés magyar 3 D animációs film) azért, mert egy baráti társaság szinte a semmiből létrehozott egy technikailag korrekt és sikeres filmet, míg Gát György Kis Vukjának története arról szól, hogy másfél milliárdból, őrületes hátszéllel is tönkre lehet vágni egy mozit, mely ráadásul még nézőszámot sem produkál. Gauder Áron arról a szinte feudális helyzetről is beszél, hogy akkor jutnának az animációs rendezők lehetőségekhez, ha lemondva alkotói szabadságukról, belemennének például abba, hogy egyes tévétársaságok vezetőinek és rokonainak ad hoc, laikus, ötleteit valósítsák meg. Szóba kerül, hogy milyen módon tudják elérni az animációs filmek a közönségüket, Péterffy Zsófia a partneri viszonyt hiányolja a közszolgálati televízió részéről,  ugyanis az animációs filmek rendre a hajnali kettő és öt közti, pangó tartományba szorulnak. M. Tóth Géza ellenben úgy találja, hogy felesleges bármilyen kívülről jövő segítséget várni, az egyre sokasodó filmfesztiválok - Kecskeméten, Győrben, Veszprémben, Szolnokon, Pécsen és Budapesten - lehetőséget nyújtanak arra, hogy az animáció iránt érdeklődők hozzájussanak a filmekhez, a tévé helyett pedig sokkal reménytkeltőbb csatornának tűnnek azok az internetes oldalak, melyekről viszonylag jó minőségben letölthetők az animációs filmek.

 

Utóiratként csak annyit, hogy soha nem fogom elfelejteni azt a kultúrsokkot, amikor a 2007-es KAFF-on bekeveredtem egy olyan 3D-s összeállításra, ahol az arles-i és a valenciennes-i művészeti főiskola számítógépes animációt tanuló, huszonegy-két éves diákjainak munkáiból szemezgettek. Ezek a munkák technikailag vérprofik, szellemesek, eredetiek és mellesleg mindig elkötelezettek voltak (környezettudatos gondolkodás, vegetarianizmus, energiatakarékosság, stb.) elképesztő frissesség, fekete humor, stílusérzék és -behozhatatlanak tűnő - könnyedség áradt belőlük. Számomra úgy tűnik, hogy a hazai, fiatal rendezőknek nem az öregedő, múltban ringatózó, hibernálódott magyar rajzfilmkészítőkkel kéne magukat összemérniük, hanem például ezekkel az ördögfiókákkal.