Nem sokkal a rendszerváltás követően vonattal mentem Barcelonába. Zürich-ig egy francia idegenlégióssal utaztam együtt vagy 18 órát. Ahogy telt az idő egyre inkább összebarátkoztunk. A végén már szendvicseket és kazettákat cseréltünk a walkman-nünkbe. Akkor hallottam életemben először egy furcsán mély, barnán búgó erotikus férfihangot. Franciául énekelt és az izgalmas dallamok mellett szövegeire is oda kellett figyelni - már ha megértette az ember. Fogalmam nem volt, hogy ki ez. Azt hittem sosem hallottam. Aztán egyszer csak megszólalt a Je t'aime, amit házibulikban vagy késő éjjel a rádióban itthon is hallottam már. (Talán máig ez az egyetlen Gainsbourg szám, ami átlépte a magyar határt és az étert.) Ettől az éjszakai vonatozástól kezdve magam is Gainsbourg rajongójává váltam. Így szép lassan igyekeztem megtudni a lehető legtöbbet a franciák rajongott énekeséről, filmrendezőjéről és filmszínészéről, aki a Marseilles reggie változatával és a tévében nyilvánosan elégetett száz frankossal egyszersmind orrot mutatott a franciák nemzeti fétiseinek. Ha itthon kérdeztem barátaimat, mindenki Alain Ginsbergre gondolt. Nos, nem Gainsbourg az Gainsbourg és immáron most márciusban tizenöt éve, hogy halott. Halálának imigyen kerek évfordulójáról mostanában rendre megemlékezik a francia sajtó. Gainsbourg különszámok jelennek meg, újabb, ki tudja hányadik életrajzi könyvek, sőt idén újra kiadják írásait, egykori, a Saint Germain környékén, a rue Verneuile-ön lévő lakásából múzeumot csinálnak. És persze újabb és újabb lemezek jönnek ki. Mert az üzlet, legyen életről vagy halálról szó, mégis csak üzlet.
Serge Gainsbourg, aki eredetileg Lucien Ginzburg néven született 1928. április 2-án Párizsban, egy örmény, zsidó menekült-család második vagy harmadik gyermekeként, hiszen ikertestvérével, Liliannel csak néhány perc különbséggel születtek. Apja Joseph a festészet és a zene szerelmese volt. A családot is a zenélésből tartotta fenn, különféle bárokban, jazz-band-ekben játszott zongoristaként. Így a legendás magyar származású gitárossal, Bacsik Elekkel is együtt játszott a Blue Stars Boys együttesben. A kis Serge is hamarosan a zenével ismerkedett, de őt is ugyan úgy vonzotta később a festészet is, mint apját. A későbbi polgárpukkasztó Gainsbar (ahogy rajongói később becézték) ismeretében nehéz elképzelni, a gátlásokkal és komplexusokkal teli fiatalember ismerkedését a francia zenei élettel. Miközben 5-6 éves korától klasszikus zenét és zongorát tanult, 13 éves korától festeni járt. Apja mindkét tehetsége ötvöződni látszott benne. A gimnáziumból kimaradva a Beux Arts-on folytatta tanulmányait, ahol Fernand Léger volt a mestere. Akkoriban még Ginzburg-nak, hívták. Nevét a későbbiekben "franciásította", mert nagyon zavarta, hogy vezeték neve árulkodik a család emigráns voltáról. Képzőművészeti pályafutását hamarosan kénytelen volt feladni, a megélhetés kedvéért kezdett zenélni, először, akárcsak apja, különféle bárokban. Az '50-es évek végén az elálló fülű, nagy orrú, gátlásos fiatalember lassanként bekerült a Saint Germain művészvilágába. Első szólóalbumával 1958-ban jelentkezett és hamarosan nagy feltűnést keltett provokatív szövegeivel, amelyekben pont az ellenkezőjét tette mindennek, ami akkoriban elterjedt volt a francia chanson-világában. Nem búgott ódákat a szerelemről, az örök hűségről és a szerelmi bánatról. Helyette megénekelte a búcsúzást, a szakítást, de nem kevésbé találta fontosnak dalba önteni, mint jelent számára a gomolygó cigaretta füst. Néha jelentéktelen dolgok lettek dalaiban a központi téma, néha bűnözőket énekelt meg, mint Bonnie és Clyde-ot. Fekete humora Boris Viannal rokonította. Kiénekelt magából mindent, ami bosszantotta, vitriolos dalai a világ abszurditásával, a szerelem álságosságával, a buta nőkkel vagy a metrókalauzzal egyaránt szembe fordultak. 22 dalt írt mindarról, amit utált, ami zavarta vagy ami álságos volt számára. A dalok közül nem egyet betiltott a francia rádió. Dalait több mint harminc éven át vitriolos hangvétel, nem egyszer fekete humor jellemezte. Így Gainsbourg hamarosan sztár lett. Felfedezte őt a film és csakhamar ő is felfedezte a filmet magának, mint újabb kifejezési formát. Magánélete is egyre viharosabban és látványosabban zajlott. Brigitte Bardot, a franciák szépségbálványával folytatott románcáról hamarosan minden lap írt. A "Bonnie és Clyde" című dalt valamint a "Je t'aime moi non plus"-t (Szeretlek, én sem) először vele énekelte. Az "Initial B.B."-t neki írta. De megénekeltette a többi ismert francia csillagot is, mint Catherine Deneuv-öt és később Vanessa Paradis-t is.
A Je t'aime egyébként óriási botrányt kavart a '60-as évek épp hogy kezdődő szexuális forradalmában. A dal lényegében egy szerelmi aktus dalba és egyéb hangokba öntve, de bármennyire is erotikus semennyire sem romantikus. Gainsbourg ugyanis a nő "szeretlek" sóhajára, kifordítva a szokásos elcsépelt "én is", helyet azt válaszolja, "én sem". Így a lesz a dal leplezetlenül szex, szerelem nélkül, mint ahogy később Gainsbourg tisztán megénekelte a testi szerelmet is. 1975-ben elkészítette azonos című filmjét Jane Birkin főszereplésével, akivel folytatott szerelmi viszonyáról addigra már ugyancsak hangos volt a francia sajtó. Egy közös film, a Slogan (rendezte: Pierre Grimblat) forgatásán találkoztak és kapcsolatuk kezdetben, mint oly sok románc, ellenszenvvel kezdődött. Gainsbourg rosszul viselte az együttműködést az angol, így erős akcentussal beszélő színésznővel. Ahelyett, hogy segítette volna még inkább inzultálta. A forgatás ideje alatt aztán hamarosan közel kerültek egymáshoz. Románcuk, a "Je t'aime moi non plus" dal reprize Birkinnel, (amit több európai országban, így Olaszországban és Spanyolországban is betiltottak) és botrányos megjelenéseik és filmjeik valóban a 70-es évek szexuális forradalmának és diáklázadásának szimbólumává váltak. A Je t'aime roadmovie-ja Birkin és John Delassandro főszereplésével pedig újabb felháborodást keltett. Bár már túl voltunk Bertolucci Utolsó tangó Párizsban című filmjén, a szodómia filmvásznon való ábrázolása és a homoszexualitás kérdésének nyílt felvetése újra felborzolta a számunkra szabatosnak tűnő, ám valójában meglehetősen konzervatív francia polgárok kedélyét. Annak ellenére, hogy a serény francia polgárok mindig cinkosan összekacsintottak az "Annie szereti a nyalókát" című dal és annak videoklipp változata láttán, melyen szép fiatal lányok, hosszúkás nyalókákat szopogattak. Az utalás ugyanis félre érhetetlen volt. Mint ahogy félreérhetetlenné vált az"69, Année erotique" című szám is, a nálunk egyéb iránt a franciákról elnevezett erotikus pozíció képzete mián.
Gainsbourg azonban nemcsak a szexuális tabukat döntögette.
Egy tévéinterjú során a kemény adózási rendszer ellen lépett fel. Egy száz frankot félig elégetve szemléletes demonstrálta mi marad neki jövedelméből az adók levonása után Persze azért az éhen halástól nem kellett félteni. Filmjei, óriási példányszámban eladott lemezei, koncertjei szépen hoztak a konyhára. A Birkinnel eltöltött közel húsz éves együttélésből a hozzá írt dalokon, lemezeken és filmeken kívül szerelmük gyümölcse is örökre őrzi kapcsolatuk emlékét. Közös gyermekük, a mai népszerű fiatal francia színésznő, Charlotte Ginsbourg. Birkin után a gyönyörű Bambou-val, a félig ázsia származású modellel élt, közös gyermekük is született, aki még meglehetősen kicsi volt apja halálakor.
Gainsbourg tehát ma is tovább él. Igazi legenda lett. Olyan színpadi személyiség, akinek szövegeire oda kellett figyelni, talán ezért nem ismerik sokan nálunk. (kivéve a már sokat emlegetett "Je t'aime"-t, de az meg ugye magától értetődik, hogy érthető. Épp úgy hatással van a mai zenei életre, mint ahogy ő rá hatottak a nagy klasszikusok: Chopin, Debussy, Csajkovszkij zenéje nagyon is közel állt ehhez a romantikus lázadóhoz. De isten ments, hogy valamikor klasszikussá váljon. Halálának kerek évfordulója újabb alkalom arra, hogy jó biznisszé váljon. Pedig Gainsbourg mindent kifordított, épp úgy természetes volt a számára a gazdagság, mint a szegénység, a szép nők és a pénzért árult éjszakák. A sajtót sem szerette, csak használta, amire kellett. De semmit nem tett azért, hogy az újságírók szeressék. Egyik francia barátnőmet kezdő újságíróként össze hozta a jó (vagy inkább a rossz) sorsa vele. Úgy is mondhatnánk rosszkor volt, rossz helyen. Nevezetesen a rue Verneuile-ben, Gainsbourg lakásán. Gainsbourg iszonyatosan másnapos volt, találkozásuk csúnya véget ért. Elviselhetetlen és imádnivaló volt egyszerre. Ahogy az egyik gyönyörű kiadású biográfiájának ("Gainsbourg et Cartera" Edition Vade Retro, Paris, 1994) előszavában Birgitte Bardot fogalmazott:
"Gainsbourg a legjobb és a legrosszabb, a jin és a jang, a fehér és fekete. Az, aki feltehetőleg úgy csinált mint az a kis orosz, zsidó herceg, akit Andersent olvasva álmodott. Perrault és Grimm átalakult az élet valóságos tragikumával szemben, egy érzékeny és egy kíméletlen Quasimodo a saját vagy a mi lelkiállapotaink szerint. De ennek a létezésnek a mélyén törékeny, gátlásos és agresszív volt, elrejtve a gyengédség, az igazság és az integritás által sérült poéta lelkét."
Kapcsolódó link:
www.gainsbourg.fr
