Garas Dezső, az örök Ede

 

Csalóka hinta a világ. Hihetnénk, hogy kevés nyomasztóbb van a főzelék szagú, penészes falú, porolócsattogástól, kanálcsörgéstől, italozástól, veszekedéstől, kamatyolástól hangos, lármás, kopott, büdös pesti bérháznál. Hihetnénk, hogy a benne veszekedő, kesergő emberek világánál nem sok lehangolóbb van. De milyen a művészet: pár óra, és a legszebb luxuslakástól borzadsz, a flancos konyhától sírni tudnál, a drága autókat, makulátlan épületeket, pompás öltönyöket rettenve nézed. Ezt teszi a nézővel Sándor Pál Noé bárkája és Vecsernyés János Emelet című filmje.

 

De kérdezek mást: kire emlékeznek jobban? Minárik Edére, a mosodásra (Garas), aki szerint kell egy csapat, az egy nadrágban táncoló Garasra (Stock Ede) és Kernre, mert egyedül nem megy, vagy ezer, összesküvésbe keveredett, beszervezett, lehallgatott, lelőtt, eltűnt névtelenre?  Azaz Sándor Pál alakjaira vagy "a nagy testvér figyel minket" típusú filmekre? Álnaív a kérdés persze.

 

A 38. Filmszemle első, nagyjátékfilmeket bemutató napján két pillér közé feszítették a néző lelkét: az egyik a Noé bárkája, a másik az Emelet. Az egyik pillér az érzelmeké, a humánumé, a szereteté, az egymásba kapaszkodásé, a humoré és iróniáé, a mosolyé, a melegségé. Ezt mind bepakolta Sándor Pál Noé bárkájába. A másik falansztervilág, lecsupaszított, kopár, lélektelen, rezzenéstelen, érzelemtelen, nyomasztó. Ez lakik Vecsernyés János Emeletén.

 

Sándor Pál 18 évig nem forgatott, de a szálat ott veszi föl, ahol negyven éve fölvette, és ahol 18 éve elhagyta: a kisembereknél, az emberi történeteknél, annál a mondanivalónál, amiről négy évtizede forgatja filmjeit: nem jó egyedül, nem jó magányosan, nem jó gyűlölködni. Együtt jó, egymásért jó, szeretni jó. Közhelyesen hangzik? Mert közhely, mégis, ma ránk fér egy újabb lecke egymás szeretéséről. Sándor Pál gyomrát megfeküdték kissé az itthoni, országot szétszakító napi gyűlölködések, hát tesz újra egy erőfeszítést magáért, értünk, a humánumért. Filmje olyan világot teremt, amitől bájossá lesz a kopott ház, szerethetőek a kicsinyes emberi gyengék, és ebben nincs egyedül: vele van egy csapat, egy mesés stáb, egy káprázatos színészgárda, ahol pármondatos szerepre is ugrott azonnal minden színész, hogy nagyszerűt adjon villanásokban is. A fergeteges trió: Garas, Kállai, Törőcsik és a pompás többi szereplő Alfölditől Ganxstáig, Oszvald Marikától Kiss Mariig, Stefanovics Angélától Szarvas Józsefig, a film teljes világa feledteti a nem igazán nagyívű történetet, és a kimondottan csalódást keltő utolsó percet, a befejezést, mintha a rendező nem tudta volna abban a stílusban lezárni a filmet, amiben odáig tartotta. Aki megnézi, ezt a filmet is magával viszi a lelkében, mint a korábbi Sándor Pál-filmeket, és ennél többet rendező nem érhet el. És Garas harmadik Edéje mélyebb már nem is lehetne. 

 

Vecsernyés János az Emeletben minden tárgyi, testi, érzelmi és lelki kelléket mellőz. A steril világban steril emberek, rezzenéstelen arcok, idegenség, értelmetlenség, kiszolgáltatottság, keménység, kegyetlenség és magány idegenít el, riaszt és fáraszt. Remek színészek itt is, hogy csak a főszereplő Haumann Pétert vagy Iglódi Istvánt említsem, de csak percekre engedélyezett számukra, hogy arcuk érzelmet, feszültséget, fájdalmat tükrözzön. Deprimáló és lehangoló a film, kiábrándító és idegesítő. Szürke és kemény. Nem akarom magammal vinni. El akarom felejteni. Inkább a mosoda, a gang, a mosogatólé és a káromkodás, mint a falanszter, a ridegség és a magány.