Olyan még nem volt, hogy egy vetítés korábban kezdődik, most ebből a szempontból is átestünk a tűzkeresztségen, aztán kiderült, hogy Domonkos János Palimpszeszt című filmjét csak próbavetítették egy órán keresztül, és utána szóltak, hogy tíz perc múlva kezdődik igazából és akkor egyben levetítik azzal plusz pár perccel, ami kimaradt. Aki szemfüles volt, közben megnézett egy másik filmet, aki fanatikus, az pedig végignézte még egyszer Gusztav Spet híres orosz filozófus Szibériában való eltűnésének történetét. Privát történetként és közügyként is izgalmas képanyag, úgyhogy számos ismétlő akadt. Domonkos a fiatalabb dokumentumfilmes generációhoz tartozik, a Kolorlokál című, a Tilos Rádió már szabad korszakáról szóló hangulatfilmjét sokan ismerhetik, ahogy a Goldberger Textilművek történetét feldolgozó Goldberger variációkat, vagy a "Nem vagy egyedül..." - kampány a Hargitán című, 2008-ban a szemlén a legjobb rendezés díját elnyert, a székely területen a választási kampány idején játszódó munkáját.
Idei versenyfilmjének címe, a palimpszeszt (egyébként irodalmi lap is létezik ezzel a megnevezéssel) eltávolított írást jelent, amelynek a helyébe újat írtak, de e régi is rekonstruálható. Az alkotó ezzel a telitalálatos címadással a saját munkamódszerének is irányt ad. Újraolvas és olvastat, klasszikus emlék-dokumentumfilm dramaturgia szerint. Annyira erős a száműzött professzor története, hogy kár volna egyéb kunsztokkal elfedni az emlékezésre való lehetőséget, elég egy régi könyv, egy szobor képe az íróasztalon, egy anzix a lágerből, és a néző szentimentális szöveg nélkül is érti a lényeget.
Az 1937-ben Tomszkban kivégzett Gusztav Spet lányát, Marina Gusztavovna Spet-Storht Egressy Katalin riporter kíséri végig az apa életének jelentősebb állomásain, és közben a 92 éves "gyermek" életét, lányát, unokáját, családi lakóhelyeihez, iskolákhoz fűződő emlékeit is megismerjük. Meghatóan fonódik össze a múlt és a jelen, a család története, amely csak 1989-ben tudta meg, hogy fizikailag is a sztálini terror áldozata lett az apa. Nemcsak a Spet-sztorit, de Oroszország történetét is újraértelmezhetjük a film nyomán, amely mókás, korabeli orosz filmrészleteket is felhasznál illusztrációnak. Persze ezzel együtt sem nevet senki, sőt.
A köztes időbe, nem a terv szerint persze, Varga Ágota Ezotérben című dokumentumfilmje fért bele. A rendező régi motoros és nagyon következetes, leginkább a szociálpolitika és a politikai nézetek érdekelték eddig.
A 36. filmszemlén a Leszármazottak című, egykori, hazai nemzeti szocialistákról szóló dokumentumfilmjéért rendezői díjat kapott, de a nevéhez fűződik az Örökbefogadás című tévéfilm, a Porrajmos-Cigányholokauszt, a Kilakoltatás-Tatabánya, és nem utolsó sorban a Csolnoki rabtábor című, kényszermunkatáborról szóló dokumentumfilm. Kiváló alkotások, most pedig egy számomra érthetetlen fordulat. A rendező maga is elmondja a programfüzet szerint, hogy közel száz dokumentumfilmmel és számos díjjal, eddig nem került közel az ezotéria világához, pedig egyre jobban érdekli. Azt gondolom, kár, de talán valami válság jele, mert interjúalanyai a kártyajóstól a látón át az asztrológusokig szintén azt mesélik, hogy életük válságos időszakában, legtöbbször magánéleti törésnek köszönhetően kezdtek el foglalkozni ezekkel a furcsa tudományokkal.
A közeli felvételeken jól látható gesztusaikból mesterien leolvasható a jellemük, az arrogáns grafológus, a csak általánosságokban beszélő aurafotós és a fecsegő vendéglát ipari jós semmi újat nem mond, különösen nem a jövőt. A rendező pedig meg van hatva, pedig mennyire jó film lehetett volna ebből, ha arról szól, hogy mennyi szerencsétlen özvegy, árva és kiszolgáltatott ember kapaszkodik a jóslatokba, fizet nagy összegeket azért, hogy csak jót mondjanak neki. Akkor lett volna szociálisan annyira érzékeny és empatikus ez a film, mint Varga eddigi filmjei. Mert a dokumentumfilm definíciójához számomra nem csak a jó képi megfogalmazás, hanem a sugallt mondanivaló is hozzátartozik. Nem, a bűvész nem igazából fűrészeli ketté a színpadon a nőt, nem kell félni, emberek.
Pigniczky Réka Inkubátor című filmjének vetítése annyiban problémamentes volt, hogy csak egyszer kellett visszatekerni. Akkor viszont sokáig láthattunk egy képet, amelyen egy cserkészfelnőtt magyaráz a kiscserkészeknek Géza fejedelemről. Beégett nekem ez a kép, emblematikus, mit kap tőlünk magyarságtudatból a következő generáció.
Nem kell persze félni, az Amerikában született, de a rendszerváltás után Budapestre költözött újságíró és rendező nem gulyásos propagandafilmet csinált. Két filmjét vetítették eddig Magyarországon, a Kazár - a bölcsőtől a sírig című, a Nógrád megyei Kazár község népviseletét bemutató munkát és a 2006-ban készült Hazatérés - Egy szabadságharcos története című filmet, amely Pigniczky édesapja hamvainak hazahozatala kapcsán az 56-os forradalomról szól. Ezt az 56-os magyar vonalat folytatja mostani filmjében is, saját családtörténetből merítve, jó szokása szerint. Van hova ásnia.
"1984-ben egy magyar cserkésztáborban előadtuk az 'István, a király' című rockoperát Kaliforniában. Ez kulcspillanat volt az életünkben. Amerikában születtünk, legtöbben '56-os menekültek gyerekei voltunk."... Ebbe a cserkésztáborba térnek vissza 25 év múlva, hogy újra előadják az egykor az Amerikában "rekedt" magyarokat is lelkesítő darabot. Újratalálkozások, bulizás, emlékek felidézése és identitásnyilatkozatok az egykori gyerekektől. Ahányan voltak, annyifélék lettek, de egy dolog összetartja őket mindörökre, az inkubátor, amit emigráns szüleik teremtettek nekik, egy mű-Magyarország képe, amelyhez kötődve őrizték a hagyományokat, miközben az őshazában sok minden változott. Míg az osztálytársak a hétvégén baseball-meccsre mentek és hamburgert ettek, addig őket bezsuppolták egy kisbuszba és vitték a hegyekbe cserkészkedni, magyar dalokat tanulni, halászlevet főzni. Nem tudták igazából, hogy amerikaiak vagy magyarok.
A kettős identitás aztán tovább bonyolódott azzal, hogy néhányan visszaköltöztek az anyaországba, mint a film rendezője is, akinek köszönhetjük ezt a magyarok igaz krónikájához nélkülözhetetlen, fanyar, groteszk, szép és igaz történetet.
Ha már benne az amerikás magyar hangulatban, nagyon készültünk Forgács Péter Hunky Blues - az amerikai álom című opuszára, biztosan líraibb verzió, de itt megadta magát a vetítő, félórás várakozás után sem sikerült elindítani a filmet. Viszont szép polémiát hallgathattunk végig a közönség soraiból egy dühös öregúrtól Józsiról, a gépészről, akit, ha az első szemlék valamelyikén ilyet csinált volna, ledobták volna a gépházba. Magyaráztuk, hogy ma már annyiféle a technika, hogy egy gépész élete nem ennyire egyszerű, elég baj ez neki, szóval fölösleges meglincselnünk, inkább nézzünk bele a szomszédos terem Inforg Stúdió programjába, ott épp Kamarás Iván Vers M. című, újabb mobilfilmje pereg. Az előző, Sóhajok című, kamaraszínházi előadást rögzítő mobil kisjátékfilmje jobb volt, sőt műfajt teremtett, a színész szemszögéből, aki operatőr és rendező is egyben. Ez most itt inkább poén, mindenki elmondja kedvenc versét a kamerába, a masszőr, a vécés néni, Sickratman, egy bölcsödés, meg egy vízvezeték-szerelő, ahogy csavarozás közben a Szeptember végént szavalja, de kísérleti maradt és abbeli minőségében szerethető.
