Kip kényszerbeteg, tisztálkodási és tisztítási mániája van, ráadásul egy nagy adag agorafóbiája: tíz hónapja nem mozdult ki a Classic Six-ből, ahol lakik. Ezen a New York-i zsargon azt a hatszobás belvárosi lakást érti, amit nem nagyon lehet überelni. Kip még a nagymamájával lakott korábban itt, akkor alakult ki benne a beteges irtózás a kosztól. A lakással együtt a szerződést is megörökölte: 500 dollár a lakbére, ami pontosan 9500 dollárral kevesebb a piaci árnál. Esze ágában sincs kimozdulni, hozzák a kaját és viszik a szemetet, távmunkában pedig műszaki leírásokat készít otthon a számítógépén. Így képes távol tartani a bacikat magától. Később, egy őszinte pillanatban azt is elárulja, hogy nem a bacikat, hanem a képletesen értett emberi mocskot sem bírná elviselni.
A film első fele - Test alcímmel, fehérrel festve - a horrorfilmekre jellemző, tragédia előtti idillt építi fel, de elég sok humorral, iróniával, Robert Gomes szinte tökéletes alakítására építve. Kip csak résnyire nyitná az ajtót a világ előtt, de Celine (Leslie Kendall) teljes testtel beviharzik rajta és megváltoztatná Kip minden kockázatot gondosan kizáró életét. A második felének, ami a horrorfilmek eszköztárával él, vérvörös az alapszíne és Antitest a címe. Az ellentét Celine múltjából bukkan fel, mint iszákos volt szerető, aki még mindig terrorizálja őt. A barátnő nem ad sem őszinte, sem meggyőző választ arra, hogy mi köti még mindig ehhez az emberhez, és ettől kezdve a szerepek a háromszögben kifordulnak, az emberi cselekedetek mozgatórugói kiakadnak. Csúfondárosan beigazolódik Celine megállapítása, hogy az embereknek két arca van, az egyik házi használatra, a másik az utcára. Izgalmas fordulatokkal folytatódik, majd végződik a történet, szellemesek, szórakoztatóak a párbeszédek, mert nem csak a kényszerbetegség poénjait használják ki (igaz, azokat kegyetlenül).
 |
| Kerry Douglas Dye, Jordan Hoffman |
A független fesztiválokon már több díjat begyűjtő, a Titanicon is jelenlévő társrendező és forgatókönyvíró Kerry Douglas Dye szereti a film noirt, és ezt új filmjével kapcsolatban Pesten is hangsúlyozta, meg hogy nagy élvezet volt számára eljátszani a történetben a nézői elvárásokkal - ügyesen is csinálta. A műfaji keverék mégsem teljesen állt össze, mert a horror elemeket túladagolta, túlbuzog a vérfürdő a kádban, pedig jól csepegtette bele az iróniát. De nem a film két fele nem állt össze, hanem a jellemrajz: Kip a film elején, ami a történet vége, leszedált, kába, talán elindul a gyógyulás útján. Mire a cselekményt elbeszéli - az egész egy flashback -, ide már nem talál vissza többé a rendező-forgatókönyvíró: a film legvégén Kipnek már szinte semmi baja sincs.
Független, alacsony költségvetésű filmnek nagyon látványos, apró gixerektől eltekintve jól megcsinált mozi. Ez is Amerika - de attól még a film lehetett volna kevésbé sokkoló, és kicsit jobban átgondolt mozi, és akkor a betegség ábrázolása és a bűn elkövetése is szorosabban összekapcsolódott volna.
