Elképesztő, milyen meleg hazaszeretet köti hideg országaikhoz az északi népeket. És az is, ahogy magatartásukat, életszemléletüket, egymáshoz való viszonyukat meghatározza az a monumentális erő, amely az őket körülvevő természetből fakad. Nem is igen foghatjuk fel ezt a mi lapos, esetleg dimbes-dombos látképhez szokott szemünkkel addig, amíg nem találkoztunk személyesen azzal a változatossággal, amit ez a táj nyújt, és azokkal a tekintetekkel, amelyekben tükröződik. De itt az alkalom, hiszen erre - hogy zenében és képben mutassák meg, mit is jelent számukra az otthon - vállalkozott a Sigur Rós nevezetű izlandi zenekar.
Elnéptelenedett halfeldolgozón keresztül, hegyen, fjordon, mezőn, falusi teadélutánon át egészen Reykjavikig megfordultak mindenhol az országban, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy (ingyenesen) játszanak kőnek, fának, víznek, sárkányeregető gyerekeknek, nagymamáknak, hegyoldalnak, jégmezőnek, bárányoknak, kutyáknak, tízeknek, tízezreknek, maguknak, egymásnak.
Érdemes lenne elgondolkodni azon, vajon a Sigur Rós dalai a természet közreműködése nélkül is ugyanekkora hatást tennének-e ránk. De a hegy-Mohamed alapjelenség tudatában akár el is vethetjük ezt a kérdést, hiszen az már önmagában is megnyugtató, hogy mindenféle hatásvadász kellék nélkül, az emberek, a természet és a zene főszereplésével ilyen magával ragadó produkció született. Fogyasztása civilizációellenes hangulatban, esti levezetésképp ajánlott.
