A Hallam Foe legnagyobb erénye, hogy rendezője, David Mackenzie skót lévén a helyszín Skócia: egy elvarázsolt vidéki, ódon, őrült kastély és a hozzátartozó vadregényes tó és erdő mellett a sztori a varázslatos Edinburgh-ban játszódik. Jólesik a szemnek a milliónyi londoni és New York-i, netán San Francisco-i vagy chicagói háttér után új helyszínre kalandozni, ismeretlen utcákra és - a film túlnyomó részében - sosem látott háztetőkre.
Mert hősünk, Hallam Foe az erdei madárles-kunyhóból Tarzanként, kötélen közlekedve ugrál megkukkolt, a fák rejtekén szeretkező párok nyakába, majd egy nagy lendülettel továbbszökken a fővárosba, hogy ott Halle Berryt megszégyenítő macskanőként szökelljen háztetőről háztetőre, hogy aztán az egyik kukkolt nőt némi bonyodalmak után megkettyintse, kiütve ezzel a szó minden értelmében vett nyergéből a lány s egyben saját szállodai főnökét. Teszi mindezt azért, mert a lány meghalt anyjára hasonlít. Milyen érzés anyádat kefélni, kérdezi tőle aztán epésen mostohaanyja, akit szintén megkettyint még korábban, a fa tetején. Majd tetőről vissza erdőbe, mostohaanyát a tóba vonszolva megfojtani igyekszik, hogy öngyilkossá lett anyja vélt gyilkosán így álljon bosszút.
Ha azt hiszik, az újságíró beszeszelt kissé, s alkoholmámorban veti papírra a hagymázos történetet, tévednek. Színjózan vagyok, ám mire a film véget ér, nemcsak én, mindenki szédül majd kicsit. A rendező mindezt rém büszkén a kusza kamaszkori érzések gazdag felfestésének szánja, és megértést vár a nézőtől, hiszen, mint mondja, mind voltunk kamaszok. Az ám. Az erdei falest és a háztetőt magam kihagytam, némi kukkolást házak ablakai előtt ácsorogva viteleztem ki: minő prózai megoldás! Hozzáteszem sietve, rokonaimmal nem keféltem, nem is öltem őket. Én már csak ilyen unalmas kamasz voltam. Akit azonban felizgatott e kéjgáz-és-ketyeg-történet, a címszerepben a még mindig csak 22 éves Jamie Bellt láthatja, aki sok filmen van már túl, de kamaszos külseje hitelessé teszi a 17 éves Hallam szerepében. Ügyesen kúszik-mászik, jól kukkol és remekül fojt vízbe. Azt azért nehezen hiszem el, hogy vonzereje olyan letaglózó, hogy szebbnél szebb felnőtt partnernői sorra a karjába omlanak. E szebbnél szebbek - Sophia Myles és Claire Forlani - görcsösen igyekeznek megfelelni a mind elvadultabb történetben. Utóbbit felismerni némi erőlködést igényel, a centis vakolat az arcán és a vérvörös, 6 cm vastagra festett ajkak enyhén múmiássá változtatták a korábbi szépséget. Ez azonban nem a dolgozat legnagyobb hibája.
"Ez a film azért készült, hogy élvezzék nézői" - így a rendező. Mellbevág e váratlan célkitűzés. Vajon a többi rendező miért készít filmet? No mindegy, nézzük tovább: "Őszinte és élő kortárs filmet akartam készíteni, amely rendíthetetlenül, de költőien birkózik meg témáival, és magába szippantja a nézőket." Nos, engem nem szippantott be a nem költői, hanem öncélúan, tombolóan elszabadult történet, az anyja öngyilkosságát perverziókkal feldolgozni próbáló ifjú története, amelyben a költőiséget a zöld tó, az eredetiséget a háztetőn szaladgálás és manzárdablakokba beugrálás képviseli. Lényeg, hogy a rendező elégedett magával: "Talán nem nagyképűség azt állítani, hogy valami eredetit akartam készíteni." Sorry, David, nem jött össze.
