És bár Hollywoodban a MILLIÓ DOLLÁROS BÉBI volt az abszolút nyertes, engem mégis a legjobb külföldi film kategóriában győztes spanyol BELSŐ TENGER nyűgözött le.
Amikor kijöttem a moziból az első gondolatom az volt, hogy vajon érhet- e egy Oscar-díj többet mint négy? És amikor aludtam egyet az élményre, másnap reggelre kiderült, hogy Federico Fellini Országúton-ja óta / a magyar mozikban 1955-ben vetítették /, film nem volt még rám ilyen hatással. Biztos, hogy személyes élmények, okok is befolyásolhattak ebben.
Mert hiszen kézenfekvő, hogy elsősorban nem is az Oscar-díjak köti össze a két filmet, hanem a történet közös alapmotívumai. Ugyanis a két film az alkotók szándékai szerint lényegében ugyanarról szól, viszont a végeredményt kissé leegyszerűsítve az egyik remekmű, és önmagában valószínűleg kiemelkedő helye lesz filmtörténelemben. A másik pedig minden igényt kielégít, amivel egy Oscar-díjat lehet szerezni - mit egyet, mindjárt négyet is - mégis szerintem csak ezen díjak miatt marad nyoma ott, ahol a filmtörténelmet írják.
A MILLIÓ DOLLÁROS BÉBI valójában két történet : az első egy bokszoló lány / megszemélyesítőjének, Hillary Swanknek meghozta a második aranyszobrocskát/ és edzőjének / Clint Eastwood, főszereplő, rendező,zeneszerző, társproducer / útja a " nagy derby " döntőjéig. A másik a ring terroristájának / egy szinesbőrü, NDK, szadista hölgy- Mr. Eastwood, tetszik tudni hol van Európa és mit is jelentett egyáltalán a Német Demokratikus Köztársaság nevet viselő államforma?/ boksz meccsként előadott merénylete után a kómába került lányt az edző egyszerűen átsegíti a túlvilágra. Itt az eutanázia ürügy, hogy az egymásra talált két embert, ha már az élet elszakítja egymástól, az egyik halála az életben maradót is végleg hozzá kösse, sőt a halálos injekciót beadva ő maga legyen a Halál.
A BELSŐ TENGER főszereplője / Javier Bardem lenyűgöző színészi vallomása az örök- életről, amely a halál után is bennünk marad / 28. éve fekszik, bénán, kiszolgáltatva. Mégis csak fizikailag várja, óhajtja tehetetlenül a megváltó halált, de miközben szemünk láttára vívja meg a törvénnyel, a hatóságokkal és a róla áldozatosan gondoskodó családi közösségekkel az ehhez való jogát, olyan látomásokkal meséli el a szörnyű történet kínjait és örömeit, amelyek visszaadják az ember hitét, hogy a " vizuálisan szennyezett " világunkban még mindig él a mozi varázsa, amelyet soha semmi nem lesz képes leteperni.
Alexandro Amenábar / társproducer, rendező, társíró, vágó, zeneszerző / és operatőr alkotó párja, Javier Aquirresarobe, meg a kiemelkedő többi színész nem csak az egyéni teljesítményekben rendkívüli, hanem a közös, játékban is. Így együtt, mint egy valóságos társulat - amellyel csak színházi teljesítményeket szoktunk jellemezni, pedig, ha a filmvásznon megszületik ez az élmény, akkor derülhet csak igazán ki nézőközönség, közösség formáló ereje - többet mutatnak be az élet értelméről és erejéről, mint bárki más, aki ezt a témát korábban már a kamera elé merte vinni. / Csak két példa a múltból, egy amerikai játékfilm , "Mégis kinek az élete ?", és egy szintén lenyűgöző, holland dokumentumfilm, "Halál saját kérésére" /. Sőt, éppen az a csoda történik meg, hogy a film alaphelyzete a maga extrém végkifejlete ellenére mégis a hétköznapiság visszatérő csodáit is megfogalmazza. A halált okozó igazi tengernél erősebb a "belső tenger", amelynek megtartó ereje még a béna és tehetetlen testet is elringatja, majd magával ragadja olyan " belső erőt " adva, amely a halál befejezettségét képekbe öntve még így is az örök életről vall. Nem arról, amiben egyesek vallásos keretek között a hálál utáni létre gondolva hisznek, hanem itt a " belső tenger" az a többlet, amit mindig is keresett az emberiség, hogy megfogalmazza és láthatóvá tegye:
a fizikai elmúlás ellenére, aki ennek vízében megmerülhet az magával viszi a vizuálisan is örökre megőrizhető " lelket", amely mindaddig él, amíg tanú van rá, hogy a test örömei és fájdalmai, szenvedései és boldog pillanatai generációról generációra szállva éppen a természetes folytonosságban, a család keretei között az "örök élet " ajándékát együtt teremtik meg és élik át, ki-ki folytatva a maga hétköznapi életét. A BELSŐ TENGER elsősorban arról szól, hogy ez nem csak a bennünk megszülető és élé hit, lehet, hanem képekbe fogalmazható, vizuálisan átélhető valóság is.
Végül is a véletlen hozta, hogy idén az eutanáziáról is szóló két film éppen Hollywoodban és az Oscar-díj osztáson találkozott és látszólag mindkettő megszerezte a maga kiváltságos helyét. De ez a szembesítés az igazi mozirajongónak és nézőnek arra is lehetőség, hogy pontos képet kapjon arról: a művészetben ugyanaz, lehet mégis más. Az összehasonlítás alapja, nem csak a közös problémafelvetés, majd az eutanázia kétféle fajtájának kézenfekvően néhol hasonló körülményei, hanem főleg az, hogy mindkét történet eredeti kiindulási alapja két valóban élő személy sorsa volt, és így a művészet egy két valóságosan is megélt történet ürügyén közvetíti egyetemes mondanivalóját. Csakhogy ezeknek filmre vitt változatából az egyik tehetséges nagyfogyasztásra szánt ipari termék lett, a másik igazi művészeti alkotás, amelynek mércéje csak a legnagyobbak / Fellini, Bergman, Kurosawa és Wajda - hogy csak négyet említsek / teljesítményével és tehetségével mérhető.
Láttam két filmet, és biztos vagyok benne, hogy az egyiket a BELSŐ TENGERT besoroltam azok közé, amelyeket annyiszor fogok végignézni, ahányszor csak tehetem, vagy sokcsatornás életemben belebotlom, mert nekem első látásra nyilvánvaló, hogy klasszikus film lesz belőle.
