Elöljáróban annyit, hogy az idei év egyik iszonyatos csalódása nekem Simone de Beauvoir Amerikai szerelem című könyve volt: egy okos és művelt nő felszínes, szentimentális, végtelenített locsogása távol élő kedvesének. A századik oldal felé már azt éreztem, nincs unalmasabb egy túlfűtött, grafomán nőnél, és a levelezés különben is csak a kapcsolattartás illúziója, semmi más. És most itt az Anilogue nyitófilmje, a Mary és Max, és egyszerre visszahozza a levelezésbe vetett hitemet. Hogy miért? Mert míg Simone de Beauvoir másról sem kotyog, mint művészetről, vacsorákról, ruhákról, társasági életről, azaz profin hazudozik, hogy elleplezze saját fájdalmát, addig Adam Elliot gyurmafilmjében, a Mary és Maxben valóban őszinte sorok jönnek-mennek a felek között, olyanok, melyektől adott esetben tényleg meg lehet bolondulni, vagy éppen érdemes mégis leakasztani a nyakba hurkolt kötelet.
Mary kilenc éves, egy ausztrál kertvárosban él, és boldogtalan. Saját bevallása szerint pocsolyaszínű szeme van és kakiszínű szeplői. Barátai nincsenek, a gyerekek csúfolják az iskolában. Anyukája, a hajcsavarókkal és vérvörös rúzzsal mászkáló háziasszony alkoholista és kleptomániás. Apukája gyárban dolgozik, egy teafilteres szalag mellett, szabadidejében pedig döglött madarakat töm ki a fészerben. Marynek egyetlen cinkosa van, egy agorafóbiás háborús veterán, akinek tőből hiányzik a lába. Mary szeretne barátokat, de ehelyett csak kajla termésbábjai veszik körül, akiket kedvenc sorozatának hőseiről mintázott. Mary találomra rábök egy névre egy telefonkönyvben, és a név tulajdonosának levelet ír. A címzett Max Horowitz New Yorkban, aki ugyanolyan magányos lény, mint ő, és ugyanaz a kedvenc sorozata. Max a Névtelen Túlevők klubjába jár, mert 160 kg, kedvence a csokis hot-dog. Asperger-szindrómás, az emberek között elég esetlenül mozog, egy vak öregasszony főz rá levest, tele hajszállal, de vannak tudósokról elnevezett csigái, egy hala, egy félszemű macskája és egy képzelt barátja, Mr. Ravioli, aki mindig önsegítő könyveket olvas a sarokban.
Mary és Max az olykor adódó szünetek ellenére évtizedekig kitartanak egymás mellett, sorra küldözgetve egymásnak leveleiket. Néha ugyan Max kiborul a kislány leveleitől, és pánikrohamot kap, az egyik ilyen, amikor Mary a szerelemről kérdezi: na, akkor be is viszik a pszichiátriára rögtön. Az még csak hagyján, hogy meg kell válaszolnia, hogy születnek a gyerekek - apácák és prostik tojásaiból természetesen -, de a szerelemre vonatkozó kérdések hónapokra kiakasztják. De még ez sem számít, egyetlen igazi törés van csak kapcsolatukban, amikor Mary, immár fiatal pszichiáterként, túlbuzgóságában egyszercsak esettanulmánynak tekinti barátját. Pedig Max nem véletlenül nem akarja, hogy meggyógyítsák, ő az Aspergerével együtt önazonos.
Adam Elliotnak csodás humora van: bájos, hogy Mr. Ravioli éppen az Oké vagyok, oké vagy-ot böngészi, vagy ahogy Max Asperger-szindrómáját és az ahhoz való ragaszkodását egy Aspies for freedom feliratú pólóval jelzi, vicces, ahogy Max a Marytől kapott könnyeket csepegteti szeme alá, amikor érzelmeket akar kifejezni, de az is, hogy neki mindig az agya mosolyog, nem a szája. Amiatt még inkább megszerettem ezt a filmet, hogy a normalitás-abnormalitás kérdését illetően Elliot felszabadító relativizmust hirdet, megfordítva a nézőpontokat: a pszichiáterekről kapunk kórképet, és nem Maxról.
Ebben a filmben még a tragikus eseményeknek is akasztófahumoruk van, a véletlen haláleseteknek, a sírverseknek, a szorongásrohamoknak és Mary öngyilkossági kísérletének. Minden karakter utánozhatatlanul egyedi: pufók, groteszk karikatúrák, rengeteg humorral, szeretettel és kíméletlenséggel megformázva. A film sötétebb a megszokottnál, Mary világa barnás színekben játszik, Maxé fekete-fehér, és mindkét világban csak egy-egy kiemelt színfolt dominál (egy vörös száj vagy egy piros, kötött pom-pom). A Mary és Max mellesleg - bár ez nyilván már kiderült - nem gyerekfilm, ráadásul lassabb a most divatos animációs moziknál, és a cselekmény is jóval kevesebb benne. Két ember üldögél a szobájában és levelet ír a másiknak - ennyi az egész. Végeredményben tökéletes.
