Alberta állam fővárosában, bő két héttel a torontói után indul a filmfesztivál, ráadásul egyszerre a szomszédvár Calgary mustrájával. Ez utóbbi fiatalabb és valamivel kisebb, mint az örök riválisé, de a Magyar Filmunió inkább Calgaryba szokta delegálni a magyar újdonságokat. Ez mindenképpen indokolt, ha azt nézzük, hogy a két albertai metropolis közül Edmontonban a magyarok lélekszáma csak mintegy kilencede a Calgary-belieknek. Idén viszont egyiken sem volt magyar versenyfilm.
Mind a két, jóval millió fölötti nagyváros, mind pedig a tartomány támogatja a helyi filmgyártást. Olyan jelentős know-how található itt, hogy az Edmontoni Filmfesztivál egyik különlegessége a helyi stáboknak meghirdetett verseny: 24 óra alatt kompletten gyártsanak le egy hatpercesnél nem hosszabb kisjátékfilmet, egy-két megadott támpontot beleépítve. A benevezett húsz indulóból a legjobb tízet szakmai zsűri választotta ki, a győztest pedig a közönség, az utolsó előtti nap nyilvános vetítése alapján. A fesztivál másik különlegessége a Kisfilmek ebédre (Lunchbox series), amelyeket a belvárosi pláza-multiplexben hétköznap délben tálalnak, kifejezetten a szendvicshez, kb. háromnegyedórás blokkokban.
A független filmgyártás Észak-Amerikában nem veti meg a hollywoodi vagy a tévés szemléletet sem, a megnyitó fényét például Oscar-díjas színész emelte (Brenda Fricker) ? de azért a hollywoodi riporterek nem tolonganak az eseményen. Viszont meglepően sok a helyi, Alberta állambeli vagy városi produkció a dokumentum- és a független vonalon. Hogy a nemzetközi nagyjáték-szekcióban sem babra megy a játék, azt idén Aki Kaurismäki (Le Havre) és Pedro Almodovar (A bőr, amelyben élek) új filmjének nyugat-kanadai bemutatói jelezték.
Az alig idézőjelbe tett thrillertől a klasszikus vígjátékig nagyon széles a játékfilmek műfaji skálája. A magyar vendégnek leginkább a kanadai életmódról, társadalmi konfliktusokról legtöbbet eláruló, hazai független szekció lehetett érdekes. Az Oh! Canada kategóriadíj aspiránsai közül a legtöbb globális társadalmi problémát fogalmazott meg kanadai helyzetben ? a legjobbak persze hozzá tudják adni a releváns couleur locale-t.
Humorérzék ? ez a címe Emile Gaudrault rendező filmjének, amely sodró erejű komédiaként valósult meg a jó színészeknek (Michel Coté, Benoit Bri?re) és a humorérzékkel valóban megáldott forgatókönyíróknak köszönhetően. A történet szerint két lepukkant, c-kategóriás humorista kerül váratlanul lakat alá Québec egyik legeldugottabb településén. De nem törvényt sértettek, hanem rossz szokásukhoz híven, falusi közönségük egyik nyilvánvalóan gátlásos tagját, ez esetben egy bizonyos Rogert pécéztek ki céltáblának. A legkegyetlenebb láncfűrészes gyilkosok is megirigyelnék, amit Roger bosszúként kisütött. A két jómadár ott is hagyná a fogát, hacsak? nem tudnak valahogy a szerencsétlen balfácán Rogerből vicces fiút faragni. A filmből kiderül, hogy Montréal, a metropolis, és Roger tóparti falucskája között lényegében nincs átjárás, Roger és családja zátonyra futott életükért a nagyvárosiakat okolják. A komédia ügyesen pereg, bár az elkerülhetetlen megoldás kicsit zötyögve érkezik a falusi földúton.
Nem restell típusokat és sztereotípiákat felhasználni a La Sacrée, Dominic Desjardins vígjátéka sem, ami ugyancsak egy francia nyelvű, isten háta mögötti, térerőtől mentes településen játszódik. Ide ruccan ki egy igazi világfi a BMW kupéjával a nagyvárosból, hogy felmarkolja az örökségét. Azonban csak egy düledező istálló maradt rá abban a faluban, ahol felnőtt, és amely vészesen közeledik a teljes kihalás felé. A főhősről a néző megtudja, hogy orbitális szélhámos, de a földijei megmentőt látnak benne. A cselekmény egy, afféle szent ser előállítása felé halad, amelytől a szélhámos maga és faluja is a megváltást reméli. A klasszikus eszközökkel élő vígjáték közhelyességét a produkció egységessége feledteti, a profizmusnak köszönhetően nincs üresjárat.
A kanadai filmgyártás nagy büszkesége, hogy ez az első teljes, tartományi támogatású, francia nyelvű és helyi gyártású nagyjátékfilm ? Ontarióban. A helyszín is ez, hiszen Kanada francia ajkú lakossága egyáltalán nem korlátozódik az elszakadási törekvéseiről ismert Québec provinciára. A főhős típusa elég hasonló a The Lie (A hazugság) című Joshua Leonard-filmben, csak itt a révbe ért, házas és gyerekes középosztálybeli harmincas egyszer hazudik, de azt ezerszer megbánja, mert az ontariói szélhámoshoz hasonlóan ő is nulláról kell, hogy újra felépítse az életét.
A közönségdíjat a vadnyugati hagyományairól ismert Alberta nézői idén a vadlovakról szóló, dokumentumjellegű családi filmnek, a Wild Horse, Wild Rise-nak adták. A két USA-beli rendező, Alexandra Dawson és Greg Gricus egészen mélyre mennek a ló és ember közötti kapcsolat, egy örök téma ábrázolásában. Viszont ugyanezt a témát, a betörésre ítélt vadlovak sorsát, egy sokkal izgalmasabb felvetésben már évekkel ezelőtt tárgyalta egy amerikai dokumentumfilm. Ez utóbbi annyival több, hogy abban elítéltek, fegyveres őrök felügyelete alatt végezték a lovak betörését, beszoktatását, majd árverésre bocsátását.
A Cloudburst, a kanadai Thom Fitzgerald rendezése hallatlanul finom tartózkodással ábrázolja egy meleg pár tragikus helyzetét: a két idős, életének jelentős részét együtt töltött hölgy egyikét ? egy baleset után ? unokája otthonba akarja dugni. A két Oscar-díjas színésznő mély, hű, és önzetlen szerelmének csak a gondoskodásban érzékeljük a testiségét. Kár, hogy a melegek és a kivetettség eleve súlyos toposzait csak egy road movie-ba csomagolva lehetett fogyaszthatóvá tenni ? utazásuk célja Kanada, tudniillik ott még megesküdhetnek. A nyitófilmként levetített alkotás így is elvitte saját kategóriája (Oh! Canada) díját. Ehhez képest van némi áthallás a Matching Jackkel, a Milánóban már díjazott ausztrál indulóval, amely itt is megnyerte a külföldi filmek kategóriadíját. A könyv szerint a leukémiával diagnosztizált fiú, Jack anyja nyakába veszi a világot, hogy fiának esetleges testvéreit ? a gyerek apjának előző életéből és félrelépéseiből ? a csontvelő-átültetéshez megtalálja.
Sherien Barsoum dokumentumfilmje (Colour Me) egy ontariói színész, Anthony McLean identitáskeresését állítja középpontba: a fehér anyától és afro-amerikai apától származó fiú kakukktojásnak számított a középiskolában, mert egy fehér negyedben nőtt fel, így vált eminensből az osztály bohócává. Saját emlékei, interjúi erről szólnak, miközben kibontakozik az is, hogy mostanság hat kiválasztott afro-amerikai középiskolással szociális műhelymunkát végez: arra tanítja őket, hogy megvalósítsák az álmaikat, miközben próbálják magukat a sztereotípiáktól függetleníteni. Ugyanis változatlanul a gettó, a bandák és az iskolázatlanság határozza meg a feketékhez kötődő "elvárásokat". Bár a film tény- és életanyaga két vagy három mozira is elég lett volna, nagy erénye, hogy azt is megtudjuk a jóképű Anthonyról: a világért sem venne el fehér nőt.
Másképp mások az egyik albertai fiatal stáb produkciójának (Moon Point) főhősei: a 26 évesen még mindig állás nélkül otthon lézengő, álmodozó srác a kerekesszékbe kényszerült barátjával húzatja magát át ezen a kis költségvetésű road-movie-n. A film elkészültének nagy tanulsága, hogy az akármennyire független alkotáshoz azért jól jön valamennyi tőke: főleg a forgatókönyvön nem érdemes spórolni, ugyanis a Moon Point már-már szimpatikus hőseihez szinte csak olyan, valóságtól teljesen elrugaszkodott mellékfigurák szegődtek, akiket más filmekben már ezerszer láttunk.
Ügyesebben bánt a sovány büdzsével, és konzekvensebb eredményre jutott a Lloyd the Conqueror, Michael Peterson rendezése. A három calgary-i főiskolás jómadár, hogy tanáránál jóvátegye bukását a középkori irodalom kurzuson, beadja derekát, s indul egy mágiából és lovagi kultúrából összerakott valóságos (nem virtuális!) szerepjátékon. A Lloyd, a hódító elsősorban nyelvi humorban üt nagyot, megtalálja az antikizáló és a mai szlenges, ordenáré nyelvhasználat közös gyújtópontját, de a párbeszédek szarkazmusához képest a cselekmény egysíkú. Azért meg kell említeni az ártalmatlan (?) harcijáték-imitációk jól sikerült jeleneteit, ezekért érdemes volt megcsinálni a filmet, amely várhatóan bejön az ábrázolt, korai huszonéves korosztálynak.
