Woody Allen filmje konzervatívan elmesélt dráma, amelynek második része az ismert bűn és bűnhődés tragédiába csap át. Erőltetett és egyértelmű tanmese, sok didaktikus utalással. Dühítő, hogy az amerikai rendezők (tisztelet a kivételnek) és sajnos jelen esetben a mestert (Allen) is ide kell értenünk, olyan egyértelmű jelzéseket és direkt szimbolikákat alkalmaz, amelynek megértéséhez -finoman szólva - nem kell bölcsészeti kurzusokat elvégezni. Sajnos a rendező "többrétegű" metaforikus rendszerét szinte csak a fordulópontokon használja. Szimbolikájával csak azokat az érzelmeket erősíti, amelyek amúgy is jelen vannak a vásznon. Például, amikor Chris már nemcsak feleségének, de kedvesének is hazudni kezd, a háttérben egy festményt lehet felfedezni, amelyen egy üres, és egy színes alak körvonalait láthatjuk. Ez a kép Chris lelki válságát ábrázolja. Persze értjük, hogy John Rhys Meyers játéka kevés ehhez a szerephez, de ennek ellenére is érezzük a karakter lelki válságát. Chris kettős életbe kezd szeretőjével Nolával, aki miután teherbe esik a fiú fejére nő. Követelődzni és fenyegetőzni kezd, hogy lebuktatja, ha nem hagyja ott feleségét. Chris dönt. Elemi erővel hat a fiú monológja, arról, hogy inkább a kényelmes, üres életet választja az őszinteség helyett. Tudja, hogy gyilkosságával csak ürességet és formális életet nyer. Megdöbbentő az a szemtelensége, amellyel kifordul magából, de éppen ilyen furcsa a racionális Nola hisztérikus pálfordulása is. Chris Raszkolnyiková válásának azaz oka, hogy konformizmusát, státuszát félti, ezért lepuffantja szeretőjét, majd a nyomokat eltünteti. A mester régi filmjeit idézi, azaz abszurditás, amellyel a gyilkosságot bemutatja. A film végén, a majdnem lebukó Chris lelkismeretfurdalását áldozatainak szellemei is megerősítik. Ám ettől a film még nem kerül Shakespeare-i magaslatokba. Bár kétségtelen, hogy Woody Allen legújabb művét erős társadalomkritikaként is jellemezhetjük, de ennek ellenére inkább megfáradt konzervatív melodráma. A filmet az egyenletes dramaturgiája, az áriák és ismert operabetétek köré szerveződő sűrű fordulópontok teszik izgalmassá. A párhuzam azonban egyértelmű, Dosztojevszkijt csak aktualizálja, de nem gondolja tovább. Képei távolságtartóak, de nem ridegek, mellékszereplői bábuk, akik csak asszisztálnak a két ember kapcsoltához. Elegáns és kissé modoros alkotás ez, egy fáradó játékostól.
|