Match point először

Színpad

Régen volt már az Annie Hall dicsősége, gondoltam miután kigyulladtak a fények a vetítőteremben Woody Allen legújabb filmje a Match Point után. Az öreg mester, nem vén mester - ez a megállapítás még akkor is érvényes, ha az SZTK keretes művész ma már márkásabb pápaszemmel tekint a világra. A New York-i fenegyerek szexkomédái, kiszólásai, a házasságról ironizáló monológjai a múlté. Allen először saját magát száműzte filmjeiből, majd témáit, végül a 2001-ben megsebzett New Yorkját cserélte európai városokra (pl. Velence). Legújabb filmjében az angol arisztokrácia köreibe tesz modoros kirándulást, amelynek helyszíne az itt-ott napos, esős londoni világ. Hál' istennek nem fárasztja nézőjét a tipikus épületek bemutatásával, ismerős helyeken mozog, mégis kissé észrevétlenül. Allen filmjének ihletét valószínűleg akkor szerezhette, amikor Geatano Donizetti zenéjére újra olvasta Dosztojevszki Bűn és Bűnhődés című könyvét. Történetének középpontjában Chris (John Rhys Meyers) a jobb napokat látott ír teniszedző áll, aki barátságot köt egy kékvérű család tagjával, Tommal. Christ gyorsan befogadja a család, ahol szemet vett rá a pragmatikus apa-férj kereső hugi, Chloe. Ám Tom mennyasszonya, a szőke Nola (Scarlett Johannson) mély hatásokat tesz Chris "ütőire", világos, hogy ebből szerelem lesz. Nola sikertelen színészi ambícióit azonban nem nézi jó szemmel a "nemesség" és amikor Tommal kihűl kapcsolata, Chris lecsap a lányra. A teniszező végül elveszi Chloe-t, mert kell a zsíros állás és gazdag feleség, de a tűzben tartja szőkeség szerelmét is.
Scarlett Johansson és Jonathan Rhys Meyers a Match pointban
 

Woody Allen filmje konzervatívan elmesélt dráma, amelynek második része az ismert bűn és bűnhődés tragédiába csap át. Erőltetett és egyértelmű tanmese, sok didaktikus utalással. Dühítő, hogy az amerikai rendezők (tisztelet a kivételnek) és sajnos jelen esetben a mestert (Allen) is ide kell értenünk, olyan egyértelmű jelzéseket és direkt szimbolikákat alkalmaz, amelynek megértéséhez -finoman szólva - nem kell bölcsészeti kurzusokat elvégezni. Sajnos a rendező "többrétegű" metaforikus rendszerét szinte csak a fordulópontokon használja. Szimbolikájával csak azokat az érzelmeket erősíti, amelyek amúgy is jelen vannak a vásznon. Például, amikor Chris már nemcsak feleségének, de kedvesének is hazudni kezd, a háttérben egy festményt lehet felfedezni, amelyen egy üres, és egy színes alak körvonalait láthatjuk. Ez a kép Chris lelki válságát ábrázolja. Persze értjük, hogy John Rhys Meyers játéka kevés ehhez a szerephez, de ennek ellenére is érezzük a karakter lelki válságát.
Chris kettős életbe kezd szeretőjével Nolával, aki miután teherbe esik a fiú fejére nő. Követelődzni és fenyegetőzni kezd, hogy lebuktatja, ha nem hagyja ott feleségét. Chris dönt. Elemi erővel hat a fiú monológja, arról, hogy inkább a kényelmes, üres életet választja az őszinteség helyett. Tudja, hogy gyilkosságával csak ürességet és formális életet nyer. Megdöbbentő az a szemtelensége, amellyel kifordul magából, de éppen ilyen furcsa a racionális Nola hisztérikus pálfordulása is. Chris Raszkolnyiková válásának azaz oka, hogy konformizmusát, státuszát félti, ezért lepuffantja szeretőjét, majd a nyomokat eltünteti. A mester régi filmjeit idézi, azaz abszurditás, amellyel a gyilkosságot bemutatja.
A film végén, a majdnem lebukó Chris lelkismeretfurdalását áldozatainak szellemei is megerősítik. Ám ettől a film még nem kerül Shakespeare-i magaslatokba. Bár kétségtelen, hogy Woody Allen legújabb művét erős társadalomkritikaként is jellemezhetjük, de ennek ellenére inkább megfáradt konzervatív melodráma. A filmet az egyenletes dramaturgiája, az áriák és ismert operabetétek köré szerveződő sűrű fordulópontok teszik izgalmassá. A párhuzam azonban egyértelmű, Dosztojevszkijt csak aktualizálja, de nem gondolja tovább. Képei távolságtartóak, de nem ridegek, mellékszereplői bábuk, akik csak asszisztálnak a két ember kapcsoltához. Elegáns és kissé modoros alkotás ez, egy fáradó játékostól.

Emily Mortimer és Jonathan Rhys Meyers a Match Pointban