A nap japán gyerekek animációs filmjeivel indul számomra az Otthon moziban. Sayoko Kinoshita, a hiroshimai animációs gyerek-workshopok mosolygós vezetője is jelen van, és elmeséli, hogy a filmek négy nap alatt készültek 1995 és 2007 között, és hogy a japán gyerekek örülnének, ha a későbbiekben megismerhetnék a magyar gyerekek munkáit. Hogy mi derül ki Japánról ebből a mozaikból? A gyerekek békét akarnak, gyűlölik a környezetszennyezést, és fétisállatuk a fehér nyuszi (aki néha Holdon lovagol, máskor meg elrepül a lelke a nyúl-mennyországba, miután feltálalják vacsorának). Azok a mázlisták különben, akik végig részt vesznek a fesztiválon, horvát, amerikai, dán, magyar, portugál és francia animációs gyerek-workshopok eredményeit is láthatják.
A második filmösszeállítás, amibe belefutok, Jimmy T. Murakami filmjeiből áll, aki idén a fesztivál zsűrijének tagja is egyben. Izgága kisemberek küzdenek munkáiban, néha csak egy-egy idegesítően zümmögő szúnyoggal, máskor az érvényesülés érdekében kíméletlenül taposva egymáson: kesernyés, fekete humor, társadalombírálat, rezignált, lemondó emberismeret hatja át a filmeket.
Ute von Münchow Pohl és Thilo Graf Rothkirch A kis Dodo című egészestés mozija egy roppant muzikális ifjonc orangután kalandjait meséli el, aki egy habókos öreg majommal barátkozik, Darwinnal, aki többek között még hegedülni is megtanítja. A Dodo hagyományos családi mozi, még az egészen piciknek is ajánlható, akár négy éves kortól, a gyerekek biztosan szeretni fognak egy kismajmot, aki megszállottan hangmintákat gyűjt, például lehulló harmatcseppek hangját.
Két olyan Panoráma-program is becsúszik aznap, mely az animáció krémjét mutatja be, az 1990-94-es Oscar-válogatás közül talán leginkább Nick Park Állatállapota fog meg, egy ironikus gyurmafilm, mely az állatkertben játszódik, melyben a nyilatkozó állatok leginkább egy öregek otthonának rosszkedvű lakóira hasonlítanak. Daniel Greaves Manipuláció című filmjében egy megrajzolt alak próbál menekülni az őt megalkotó kéz elől, mely marinettbábuként rángatja, rágóként huzogatja, galacsinná gyűri, akárhányszor próbál is a teremtmény fellázadni és lelépni. Joan C. Gratz filmjében, a Mona Lisa alászáll a lépcsőházba című munkában festmények alakulnak át egymásba, Gauguin, Picasso, Munch, Vincent van Gogh, Miró, Klee leghíresebb alakjai tobzódnak egymáson, hol egy szempár vagy orr ugrik az új helyére, hol a testrészek kavarognak össze-vissza. A 2008-as Annecy díjnyertes filmjeiből Veljko Popovic nyugtalanító remekműve, az Ő, aki mér című film marad meg, melyben egy tamburmajorként lépegető bohóc egy bevásárlókocsit tömő menetet vezet a sivatagban a semmibe. Mindenkit mosolygós képernyő manipulál maszkként, ami elleplezi a valóságot előlük. Társadalmi szatírának nagyon sötét és reménytelen ez a film, de elég pontos.
Ebből a blokkból, elfogulatlan outsiderként én összesen két filmet tartok izgalmasnak és naprakésznek, az egyik Cakó Ferenc Arc című, kafkai hangulatú gyurmafilmje, nyomasztó antiutópiája, a maga egyen-kuglifejjel trappoló hordájával, a másik pedig Cziráki Gergely Mérhetetlen című pszichedelikus víziója, mely klasszisokkal kiemelkedik a mezőnyből. A film egy bizarr hallucinációs élményt mutat meg, melyben egy magányos férfi szobáját nyüzsgő, arany bogarak lepik el, átformálva az érzékelés legalapvetőbb szabályait. A meglepő vízió egy elképesztő istenélményig vezet, melyben a főhős mintha a világűrbe szakadna ki, ahol egy hatalmas szem néz vissza rá. Hogy most sci-fit, transzcendens megnyilatkozást, pszichedelikus utazást vagy rémálmot látunk, az eldönthetetlen. Minden mozzanatában igényes, provokatív és friss Cziráki Gergely munkája, mely úgy tűnik, egyértelműen megosztja a közönséget, a filmblokk végén a "Na, mit szóltál a bogarashoz?" mondat hangzik el a legtöbb szájból ilyen/olyan/amolyan hangsúllyal. Tipikusan olyan film, ami jó eséllyel végigtarolhatja a külföldi fesztiválokat.
