Ez alighanem még mindig igaz (tavaly is úgy tűnt), aki viszont csak az idei menüből szemezget, bajban van. Az első három nap felhozatala nélkülözi ugyanis a kiugró alkotásokat ? mármint pozitív irányban. Mert elrettentő példának ott van rögtön a ?második nyitófilm?, az Alex fülig szerelmes ? az pedig, hogy 1986-os filmről van szó, legfeljebb a vetítés csapnivaló kép- és hangminőségére lehet mentség, másra nem, hiszen akkortájt is készült egy pár meglehetősen jó mozifilm, hadd ne soroljuk. Noha a műsorfüzet szerint az ?izraeli filmgyártás mérföldkövéről? van szó, nemcsak mai szemmel nem lehet benne semmi jót találni, de azt is nehéz elképzelni, hogy a vígjáték poénjainak primitívségében, nem létező dramaturgiájában, komédiához is túl ostoba történetében, idegtépő karaktereiben, meglepően tehetségtelen színészeiben és filmtechnikai amatőrségében bármilyen kor nézője örömét lelje.
Furamód az Alex fülig szerelmes témája (a szerelemre először rátaláló 10-13 éves gyerek fejlődéstörténete) és egyik fontos eleme (az orosz bevándorlók) vissza-visszatérnek a többi filmben is. A rengeteg orosz szó, amely miatt néha már-már úgy érezzük (az Alex?-et, a Jana barátait és A Schwartz-dinasztiát nézve), hogy Oroszország valamely zsidó tematikájú filmfesztiválján ülünk éppen, alighanem puszta véletlen és a program összeállítóinak figyelmetlensége, a szerelmes gyerek témájának ismétlődése viszont figyelemre méltó. Alighanem bele lehetne magyarázni mindenfélét ? például hogy talán azért foglalkoztatja annyira ez a téma az izraeli filmeseket, mert így tudják tudatosan vagy tudat alatt kifejezni fiatalkorú államuk ?felnőtté válását? és annak nehézségeit ?, de egy ilyen kis merítés után ez értelmetlen lenne. Viszont ekkora koncentrációban (erről szól csak az első három nap az Alex?, a Tánc és szerelem és részben az Eli és Ben is) könnyebben feltűnik a dolog erőtlensége: hogy akármilyen romantikus is ezt állítani, egy 10 éves gyerek az első szerelemtől nem válik se felnőtté, se éretté, ráadásul szerelme még nem az a szerelem. Utóbbit egyébként maguk a filmesek is bizonyítják: a főszereplők mindig egyszerűen abba ?szeretnek bele?, akinek a legszebb szőke haja van, emellé esetleg jó sminkje és fejlett testi adottságai. Így a Tánc és szerelem is hamar unalmassá válik, sajnos hamarabb, mintsem hogy a leginkább tévéfilmeket rendező Eitan Anner kifejtené gondolatait a kulturális szakadékokról és azok betemetéséről két nép között, netán a tánc segítségével ? az említett inkább testi, mintsem lelki jellegű ösztön önmagában ugyanis igen kevés muníció egy filmhez. Márpedig önmagában van, hiszen a 2006-os film minden jellemzőjében olyan, mint egy tehetségesebb amatőr filmes próbálkozása.
A harmadik szerelmes gyerek, Eli az Eli és Benből szellemileg túltesz két kollegáján: bár először persze a szőke csinibabával szeretne járni, és csak azért ?csábítja el? kevésbé csinos barátnőjét, hogy a szebb lány féltékeny legyen, végül mégis rájön, hogy tán nem a külső a legfontosabb. Ám nem csak ilyen téren ver rá egy kört társaira: az ügyetlenül vágott, rosszul vagy inkább sehogy sem megkomponált képekből álló és ilyenformán filmként igen gyenge Eli és Ben ? amely nem meglepő módon Ori Ravid első filmje ? története bár nem a legeredetibb (minthogy az élet nagy kérdéseit feszegeti), mégis olyan erős, hogy végül a forgatókönyv elviszi a filmet. Eli hőn szeretett édesapját korrupcióval vádolják meg, ráadásul okkal; s ez a gyakorlatban tanítja meg Elit pár fontos gondolatra igazságról, bátorságról és a hazugságokkal való szembeszállásról.
Témájában talán a legerősebb A Schwartz-dinasztia, amely még így is gyengécske a 2008-ban bemutatott Eitan Fox- vagy Avi Neser-filmek gondolatiságához képest. Főhőse, egy orosz lány esküjét próbálja foganatosítani, melyet apja halálos ágya mellett tett: izraeli földbe temetné a papát, ha már alijázni nem tudott szegény. Csakhogy a zsidó törvények ezt igencsak megnehezítik, ráadásul közben a lány rokonainak tréfli húsokat árusító boltja is bonyodalmakba keveri a családot (mivel az ultra-ortodoxok olthatatlan haragot éreznek minden iránt, ami nem kóser). A lány és a zsidó tanács harca érdekes gondolatokat vet fel a világi és vallási törvények súrlódásairól, betarthatóságáról és annak szükségességéről vagy szükségtelenségéről, a disznóhús elleni háború pedig a mindenütt jelen lévő toleranciahiányról. Az pedig Amir Hasfari és Shmuel Hasfari rendezők elvitathatatlan érdeme, hogy történetüket pont Jóm Kippurra írták: amikor az eskük az ima szövege szerint feloldottá válnak?
A Karlovy Vary rangos filmfesztiválján fődíjat nyert, 1999-es Jana barátai szintén fontos kérdéseket feszeget, bár mostani bemutatása meglehetősen megkésett. Húsz évvel ezelőtt játszódik ugyanis, amikor Izraelben napi szinten váltott a tévéképernyő a Maccabi kosármeccséről légiriadós figyelmeztetésre ? ebben a mai nézők számára szinte (és szerencsére) felfoghatatlan szituációban mutatja be a film egy orosz bevándorló példáján az alijázók minden problémáját pénztelenségen, egyedülléten, munkanélküliségen, megalázottságon és főként a túlélési kísérleteken keresztül.
Nagyjából olyan érzéseket vártunk ? legalább egyszer-egyszer ? az idei Izraeli Filmhéttől (is), mint amilyet a Jana barátai okozhatott nézőinek tizenegy éve, a bemutatójakor. A korábbi évek tapasztalata után komoly csalódás, hogy ez az utánérzés már a pozitív példák egyike lehet.
