|
A moziban a második perc "semmi" után fészkelődés, suttogás. "Na? Semmi"-, ezek a film első mondatai, pedig a nézőtéren is mondhatta volna bárki, hogy mi lesz már, mikor kezdődik el végre a film. Aztán váratlanul visszatekerik a kezdő képsorokat. Átvertek. Haneke filmjének expozíciójában a rejtett kamerával megfigyelt házaspár TV-n nézi meg az első videokazettát. Bizony, átvertek. Először, de közel sem utoljára. A néző mit sem sejtve besétál a rendező állította minden egyes csapdába. A filmbeli főszereplő mostohatestvérének (?) bosszúból küldözgetett rejtett kamerás felvételeiből kazettáról-kazettára derül ki közös múltjuk egy sötét foltja. Michael Haneke osztrák származásához hűen, filmjein mintha a századfordulós Ausztria meglehetősen bizarr és zavarba ejtő drámáinak folytatását elevenítené meg: a Rejtély mostohatestvérek féltékenységéből kiinduló szövevényes történet, egy gyerekkorban elszenvedett trauma következményének érzékletes, sallangmentes bemutatása, és több is ennél.
A film szereplőinek izgatottsága fokozatosan terjed át a mozi közönségére. Nos, miből fakad a nagyérdemű érezhető feszültsége? Hiszen a filmben nem robbantanak, nincsen túl sok véres jelenet, nem üldöznek senkit autóval, még a hatásvadász zene adta lehetőségek is kiaknázatlanul maradnak. Akkor mi van? Hát csend. Hallani, ahogy a fák lombját fújja a szél, ahogy cipősarkak koppanak üres folyosókon. És eszköztelenség: a végsőkig lecsupaszított képi világ. Ezt a csendet és eszköztelenséget csak azok a rendezők akarják, tudják, és merik is használni, akik számára nem a fizető nézők száma az elsődleges. Nem is rendezők, hanem alkotók eszköztelensége és csendje ez, akik filmes trendek követése helyett inkább azzal vannak elfoglalva, hogyan lehet hitelesen megjeleníteni a fejükből kipattanó ötletet. Ilyesfajta filmek általában a bukás és az áttörő siker közt feszülő vékony határvonalon egyensúlyoznak, és emiatt megosztják a közönség véleményét. Ez a Rejtély esetében sincs másképp. A film a befogadhatóság és a befogadhatatlanság, a végtelen unalom és a nagyon finom, mégis túlfeszített izgalom határán helyezkedik el. Az előbbiek alapján Haneke filmje kétféle nézői magatartást válthat ki: az egyikféle néző unatkozik a film alatt, képtelen befogadni az ilyenformán elmesélt történetet; a másik végig izgul, ő a film számára elképzelhető ideális befogadó, aki akár még hetekig hátborzongató állóképeket álmodik, vagy a filmélmény hatására legalább magába néz.
A Rejtély alatt érzett feszültség ahhoz az izgalomhoz hasonlítható, amelyet a Twin Peaks vagy a Mulholland Drive nézése közben éreztünk. David Lynch és Michael Haneke filmjei azonban egy szempontból markánsan különböznek: míg Lynch sok esetben blöfföl, Haneke filmjei teljes mértékben mentesek a Lynch-féle posztmodern iróniától, de a végeredmény mégsem olcsó moralizálás.
|
