Robert Altman Kansas Cityben született, 1925-ben. A II. világháborút követően, melyben pilótaként szolgált, a rádió és magazinok számára kezdett dolgozni (1948-ban egyik rádiójátékából film is készült, The Bodyguard címmel). Hamarosan megalakította saját, picinyke filmgyártó cégét, mely jó ideig abból tartotta fenn magát, hogy iparvállalatoknak készített rendelésre filmeket. E céggel hozta tető alá első nagyjátékfilmjét is, 1957-ben. A The Delinquents-nek Altman nem csupán rendezője, de írója és producere is volt. Rögtön ezután a The James Dean Story című dokumentumfilmje nyomán felfigyeltek rá, s egy sor megbízást kapott különböző tévétársaságoktól: egyebek mellett az Alfred Hitchcock Presents, a Combat, a U.S. Marshal és a Bonanza című sorozatok egyes epizódjait rendezte.
Altmannak bő egy évtizedet kellett várnia újabb nagyjátékfilmjéig, ám sem a Visszaszámlálás (Countdown; 1968), sem pedig a rögtön ezután készült Az a hideg nap a parkban (That Cold Day in the Park; 1969) című mozija nem keltett különösebb feltűnést. Ennek ellenére 1970-ben mégis rábízták a M.A.S.H. című film elkészítését, állítólag azért, mert az előtte felkért vagy másfél tucat rendező már visszautasította a forgatókönyvet. A koreai háborúban játszódó, egy orvosi különítmény kalandjait megéneklő groteszk és szentségtörő gúnnyal ábrázolt tabló egy csapásra a világhírig katapultálta az ekkor már egyáltalán nem fiatal rendezőt, aki ezzel a produkcióval kiérdemelt a "Hollywood fenegyereke" címet. A film, mely hatalmas kasszasikernek bizonyult világszerte, Cannes-ban Arany Pálmát nyert, emellett Oscarra is jelölték.
A siker lehetővé tette, hogy Altman kísérletező kedve végre kiszabaduljon a palackból, s ettől kezdve jóformán nem telt el év, hogy a rendező ne rukkolt volna elő újabb nagyjátékfilmmel. Az újítás szándékától motiválva nagy kedvvel nyúlt hagyományos zsánerekhez: a McCabe and Mrs. Miller (1971) és a Buffalo Bill és az indiánok (Buffalo Bill and the Indians; 1975) a western (előbbit Pauline Kael kritikus ?modern klasszikus?-ként emlegette), a Hosszú búcsú (The Long Goodbye; 1973) a krimi, a Kvintett (1979) a sci-fi, a Popeye (1979) a képregény műfajában történt megmerítkezést jelentette és nem akárhogy.
Altman művészetének egyik védjegyévé vált a mozaikszerűen összeillesztett, több szálon futó, igen sok szerepelőt a cselekmény középpontjába emelő történetmesélés, amit manapság számtalan direktor próbál utánozni, olykor sikeresen, mint például Paul Thomas Anderson a kissé kimódolt, de még nívóban még így is messze a Hollywood-i átlag fölé emelkedő Magnóliában.
A rendezőzseni 2003-ban a szinte visszhang nélkül maradt The Company-val a balett világába tett egy kis kiruccanást, legutóbb pedig a Prairie Home Companion (Az utolsó adás ? hazai bemutató: december 7.) című mozit forgatta, amely egy olyan rádiós varieté műsor színfalai mögé nyújt betekintést, amely képes volt a túlélésre a televízió korában. Meryl Streep és Lily Tomlin alakítják a Johnson testvéreket; Yolandát és Rhondát, egy country-duett két tagját, akik a vásári haknizásból emelkedtek ki, Lindsay Lohan pedig Meryl lányát, Lolát alakítja, aki esélyt kap a fellépésre a műsorban. Guy Noir-t Kevin Kline személyesíti meg, aki egy lecsúszott magánnyomozó és most a színfalak mögötti bejárat biztonságáért felel, illetve Dusty és Lefty szerepében Woody Harrelson és John C. Reilly látható egy éneklő cowboy műsorszám szereplőiként. Hozzájuk csatlakozik Virginia Madsen angyalként, és Tommy Lee Jones vagyis a Fejszés, továbbá Maya Rudolph a terhes kellékes és Keillor a sunyi műsorvezető, s már kész is a történet, mely a minnesotai St. Paulban játszódik egy esős szombat estén, amikor a rajongók özönlenek a Fitzgerald színházba, hogy megtekintsék a WLT rádió Prairie Home Companion című előadását, nem is sejtve, hogy a WLT-t megvásárolta egy texasi társaság és a ma esti lesz az utolsó előadás.
