Szépségek portréi

Arra talán már nem is érdemes szót vesztegetni, hogy a Koreai Köztársaság nagykövetsége által szervezett filmhétnek épp úgy nincs semmiféle fesztiváljellege, ahogy a legtöbb hasonló filmhétnek, -ünnepnek, -napoknak és hasonlónak ? a kísérőprogramok teljes hiányába beletörődött már alighanem mindenki, aki visszatérő látogatója a szerencsére nem kevés ilyen eseménynek. Nehéz viszont szó nélkül elmenni a filmhét sajátos lebonyolítása mellett: érdekes az is, hogy április 22-én még egyetlen szó sem található az Uránia honlapján a május 10-én kezdődő eseményről, holott lelkes civilek ekkorra már terjedelmes összeállításokat jelentetnek meg blogjukon; és érdekes ötlet az is, hogy az ingyenes, így tehát rengeteg nézőt vonzó vetítéseknek a tíz-tizenöt perccel a film kezdete előtt betelő kisterem ad helyet, ráadásul ezeket a filmeket csak egyetlen egyszer vetítik (értsd: Magyarországon a múltat és a jövőt is ideszámítva), szemben a negyed- és félházakat vonzó nagytermi, fizetős, kétszer megtekinthető filmekkel.

 

De ennyit a szervezésről és a teltházak miatti hazaküldetés feletti bosszúságról ? szerencsére van ok az örömre is. Mert bár a műsort böngészve feltűnik, hogy a válogatók folytatták a tavalyi filmhét hagyományát ? van több sportfilm is (A bronzérmes és a Nemzeti válogatott), noha ezzel a tavalyi ?világ első kézilabdafilmje? után óvatosabban bánunk már, akad idén is a sajátos humorú és világlátású (pop-rock) zenés komédiából (A maszkos sztár), és van thriller is (A gyilkos hangja) ?, mégis vetítenek olyan filmet is, ami igazi meglepetést okoz az Európában viszonylag vagy teljesen ismeretlen rendezőkből álló mezőnyben. Dzson Jun-szu Egy szépség portréja című filmjéről kis győzködéssel elhinnénk, hogy akármelyik ?nagy? távol-keleti rendező ismeretlen alkotásáról van szó ? Ang Lee és Zhang Yimou neve merülhetne fel például.

 

A leírhatatlanul gyönyörű látványvilágú, mesterien fényképezett film okos ?trükkel? tesz sokkal érdekesebbé egy életrajzi történetet. Hje-von, a valóban létezett, XVIII. századi udvari festő a filmben ugyanis nő ? a rendező ezzel alapjaiban rendezi át a hangsúlyokat, hiszen a megcáfolhatatlan udvari rend szerint nő kezébe ecset nem való. A festőnő tehát gyerekkorától férfinek adja ki magát, s így szeret bele egy ?másik? férfiba, így néz szembe a titkot szintén tudó pártfogójának elfojtott szerelmével. A nem kiemelkedően érdekfeszítő cselekményt folyvást feledtetik a rendező remek megoldásai, ahogy az egyes képek festményekké válnak a festőnő vázlatfüzetében, vagy ahogy úgy kezeli a szépséget, hogy lenyűgöző maradjon, mégis minduntalan elkerülje a giccsességet; s feledteti a kisebb problémákat nem utolsósorban a váratlannak nevezhető végkifejlet is.

 

Hasonlóan nagy igény látszik Kvak Dzse-jong Remekmű című filmjén is ? noha az eredmény kevésbé lett impozáns. Dzsi-hje halott édesanyjának levelezését olvasgatva talál rá a nő első szerelmének történetére, amely ráadásul megszólalásig hasonlít a saját, jelenleg is épp bonyolódó afférjára. Az anya szövegei megidézik a múltat, a film pedig folyvást váltogat az idősíkok között (igaz, mivel az anyát és a lányt is ugyanaz a színésznő játssza, megesik, hogy a néző nehezen kapcsol egy-egy váltásnál). A végeredmény sajátos hangú szerelmesfilm, amelyben meglehetősen érdekesen keveredik a sokszor giccsbe forduló romantika és a merőben profán humor: míg az egyik percben lágy, andalító popzenére néz mélyen egymás szemébe a két fiatal, a következőben már az a poén forrása, hogy egy vizsgálat miatt az osztály minden fiújának ? a tanár szavaival ? egy borítékba kell szarnia.

 

A Remekmű annak ellenére, hogy meglehetősen hosszú és bizonyos köznapi eseményeket maximális részletességgel mutat be, mégsem nélkülözi a megmagyarázatlan vagy kifejtetlen, indokolatlan elemeket, ráadásul ez inkább a film fontosabb pontjaira jellemző, a túlnyújtottság pedig az amúgy is érdektelenebb részekre. Végül pedig sok lesz a hasonlóságból és összefonódásból is anya és lánya élete között ? ami a meghatottságot kellene, hogy szolgálja, inkább hiteltelenné teszi a történetet.

 

Furcsamód épp a hitelesség az, ami az egyik legnagyobb negatívumként róható fel Kang Ji-kvan Bocsánat című filmjének. Ebben ugyanis nem történik más a kétórás filmidő alatt, csak az élet ? az viszont pontosan leképezve. Egy nő szerelmes egy férfiba, ám egy idő után szakítanak, aztán összejön egy másik férfival, akivel összeházasodnak, családi problémáik adódnak, majd egy gyerek születése után elválnak. Ezalatt az ég adta világon semmi rendkívüli nem történik az életükben ? a sztori a legapróbb változtatás nélkül elmondható lenne emberek százmillióinak életéről szólva.

 

Persze, nem semmi teljesítmény egy olyan forgatókönyvet írni, amire ennyire ne lehetne ráhúzni a hiteltelenség vizes lepedőjét, ez kétségkívül igaz ? mégis felmerül, hogy vajon érdemes-e a valóság legcsekélyebb mértékű ingerlése nélkül filmet írni és rendezni. Míg azon gondolkodunk, illendő-e a kérdésre rávágni a nemleges választ, legalább elidőzhetünk a színészek játékán: játsszanak bár akármilyen triviális helyzeteket, színészeknek mégiscsak színészek, így erényeiknek egyik legnagyobbika, hogy róluk is bármikor elhinnénk, hogy ?valódi átlagemberek?.

 

Az öt nap alatt levetített tíz film szerencsére annyira sűrű programot generál, hogy még az is vígan talál magának elég újabb felfedeznivalót a koreai filmek között, aki valamivel szigorúbban szelektál, és netán elkerül bizonyos műfajokat, témákat. Ha évente tíz ilyen darabból lehet válogatni, már elégedettek lehetünk ? az persze nem ártana, ha beférnénk még a kistermi filmekre is.