Sztornó először

A Sztornó két részre, mondhatni két szereplőre osztható fel. A főszereplőre, a Lovasi András megformálta figurára, és a forgatási helyszínre, Pécsre. Ahogy mondani szokták, egy szereplő gyakran "a hátán cipeli" a filmet, ami éppen ennek köszönheti a sikerét. Ez a Sztornóról nem mondható el, ugyanis túlságosan Lovasi András központú, s emiatt a gyöngécske történet háttérbe szorult. Az alkotók igyekeztek ezen változtatni, de minden próbálkozás sikertelen maradt. Ez a film Lovasiról szól, az ő figurájáról, jelleméről. Fényképeket láthatunk róla nemcsak a film elején és végén, hanem gyakorlatilag a közepén is. A "fényképezés" másik alanya Pécs városa, melyet panelrengetegként, madártávlatból, vagy pedig szinte képeslapként láthatunk. Jól mutatják ezt például a Széchenyi térről készült felvételek. Pécs nemcsak épületeiben és látványosságaiban jelenik meg, hanem olyan "személyekben" is, akiknek neve már-már összeforrt a városéval, és itt nem a főszereplőre, hanem Rátgéber László rövid, pincérszerepben való feltűnésére utalok. Az ilyen poénok nem szerencsések, ahogy a médiasztárok szerepeltetése sem az, gondolok itt Till Attila feltűnésére. Ismert tévés személyiségek gyakori szerepeltetése sajnálatos rossz szokása a mai magyar filmeknek.

Ha műfaji szempontból akarjuk meghatározni a Sztornót, akkor gondban vagyunk, ugyanis nem eldönthető, vígjátékot vagy drámát láthatunk. Ezt a film készítői maguk sem tudták eldönteni, emiatt tűnik ennyire összecsapottnak a mozi. Egyik pillanatban olyan tipikus, főleg kortárs magyar filmekben (Kontroll, Csak szex és más semmi) kedvelt vígjáték elemmel találkozhatunk, mint a vicces karakterek gyors egymásra vágása (amikor a szülők panaszkodnak gyerekeikről), a másikban pedig csigalassú kameramozgásokkal, amelyek, valljuk be őszintén, nem sűrűn fordulnak elő tömegfilmekben.

A történet néhol nem is drámára, inkább mesefilmre emlékeztetett, amit a film végi emelkedő kameramozgás epilógusa zár le. Végig érezni lehetett, hogy az alkotók keresik az ún. arany középutat, tehát hogy a film ne legyen túlságosan kommersz, de közben ne is legyen művészieskedő. Sajnos ez az, ami nem sikerült.
Maga a történet nem igazán erős, elbeszélését és az idősíkok kezelését mégis jól oldotta meg a rendező, ahogy az operatőri munka is kiváló. A képek változatos, szinte kísérletezésbe nyúló színei és a kameramozgások olykor erős atmoszférát teremtenek.

Kiemelném még a Lovasi András feleségét játszó Tóth Ildikót is, aki bár viszonylag keveset szerepel a filmben, mégis ő nyújtja a legjobb alakítást. Az arca szépségében sugárzó bájt és ártatlanságot a filmrendezők egyre inkább kezdik felismerni.

Pécs a filmszakmában egyre népszerűbb, kiváló helyszín filmforgatásra (Gárdos Péter is itt készítette legújabb filmjét, Az igazi Mikulást), és még rengeteg olyan lehetőséget rejt magában, amelyek csak arra várnak, hogy felhasználják őket, gondolok itt a toronyházra, vagy az uránvárosi épületekre.
Akik szeretik Lovasi Andrást, biztosan élvezni fogják a filmet, akik nem, eztán sem fognak a rajongójává válni. Pécs rajongótábora azért növekedhet, és Pálos György korábbi munkái is mutattak már olyan értékeket, amelyeket következő filmjeiben remélhetőleg viszontláthatunk.