Születésnapi levél - Tarr Bélának

A Szabadság-díjjal ma egy szabad művészt tüntetünk ki, aki filmjeit magányosan, de abban a tudatban készítette el, hogy az egyén szabadsága nem csak politikai és gazdasági kényszerűségektől függ, hanem gyakran emberi gyengeségektől és elégtelenségektől is.
Talán ez is az oka annak, hogy idén nem a berlini városháza a díjátadás színhelye, hanem az Arsenal mozi - a művészet otthona. Emlékszem, amikor korábban Berlinben jártam, mindig éltem az alkalommal, hogy itt, Berlin-Schönebergben (Nyugat-Berlinben), az Arsenal moziban megnézhessem a filmművészet azon mesterműveit, melyeket máshol nem láthattam.
Így a mai ceremónia színhelye e díjnak, melynek idei kitüntetettje a kiváló művész, Tarr Béla, újabb művészi tartalmat ad.

Több mint 50 éves filmes munkám során mindig figyeltem, ami körülöttem történik. A világ filmművészetéből a leginkább mindig az érintett meg, amit a saját filmjeimben nem ábrázoltam. A magyar művész végtelenül következetes és rendkívül eredeti munkássága bizonyosan a mozi új irányait határozza meg. Művei új utakat és célokat szabnak a világ filmművészetének. Hősei nem képesek önmaguk felszabadítására - ahogy mi magunk sem. És ez független a politikai és társadalmi rendszertől. Hogy mindezt kifejezésre juttassuk, nem elég csupán helyzeteket filmre venni, melyekből emberi szükségletek és vágyak sugároznak felénk. Nem, ehhez a művésznek szabadságra van szüksége. A szabad művész mentes minden korláttól, legyen az politikai vagy - különösen ma - művészi.

Boldog vagyok, hogy ma olyan művészt tüntetünk ki, aki minket, filmeseket arra a kötelességünkre emlékeztet, hogy nem csak a közönségnek, hanem a művészetnek is felelősséggel tartozunk.

Mire tanít minket Tarr Béla?
Emlékeztet, hogy a film nyelve nem egy mindörökre kodifikált, a közönséggel történő kapcsolattartásra kitalált kommunikációs eszköz. Megmutatja, hogy a filmnyelvnek nem kell mindenáron követnie a közönség ízlését.

Az (élő) nyelv által állandóan megújuló irodalomhoz hasonlóan a mozinak is van esélye a megújulásra. Most nem az elbeszélés gyorsaságáról beszélek. Kizárólag a filmnyelv lehet élményszerű és megrázó, ha képesek vagyunk eltekinteni a "megszokott" és "kipróbált" hatáselemektől, ha néha nem gondolkodunk azon, hova helyezzük a kamerát, megfelelően be van-e világítva a színész, vagy hogy a vágás során mit hangsúlyozzunk. Ahhoz, hogy képesek legyünk átlépni ezeket a látszólag egyértelmű "határvonalakat", nem csak egy Tarr Béla tehetsége és makacssága kell, hanem tántoríthatatlan hit is abban, hogy ez az út járható és a nézőknek szükségük van ezekre a filmekre.

A mai nap a bizonyság erre. Szükségünk van Tarr Béla filmjeire, melyek látásmódjának köszönhetően a fájdalmas emberi sors mélységeit teszik érzékelhetővé számunkra.

Nem szeretném most sem Tarr Béla művészetét, sem filmkészítési módszerét elemezni. Ezt már számos kiváló kritikus és értelmiségi megtette szerte a világon. Csupán örömömet szeretném kifejezni, hogy ezt a díjat - melyet olyan filmművészek kapnak, akik személyesen és műveikkel a kommunista elnyomás ellen, a demokratikus ellenzék oldalán harcoltak - Tarr Béla kapja.

Olyan művész, aki mentes a politikai és művészi kényszerűségektől, és szabad a kortárs filmművészet fejlődését akadályozó gondolkodásbeli korlátoktól is.

Andrzej Wajda

(Muszatics Péter fordítása)