Titanic - erős felhozatal

 

Jöjjön kezdésként a Marie Antoinette és a Viva, két jelmezes időutazás az ínyenc giccsfalóknak: korhű ruhák és frizurák, díszletek és gasztroköltemények lenyűgöző áradata XVI. Lajos korából és a hetvenes évekből.

Sofia Coppola Marie Antoinette című filmje (USA, 2006) alaposan megosztotta a kritikusokat és a közönséget, sokak szerint súlytalannak találtatott, pedig ez korántsem biztos, hogy helytálló vélemény. A fiatal, és sokáig gyermektelen idegen királyné Kirsten Dunst alakításában egy agyonfegyelmezett világba érkező hebrencs kamaszlány, aki végül a fogyasztási tébolyban talál kiutat az unalomra, szeretetlenségre és magányra. A történelem nem több ebben a filmben, mint egy zavaró morzsa a gyöngyöző pezsgőben: a pasztellszínű cukormázas sütik halmaza és a tollas cipellők mindent elborítanak. Fűzők és etikett, pletykák és utódnemzési elvárások fojtogatják a fiatal szőkeséget, aki a szabályok erdejéből egy módon szabadul csak, ha költekezik. Marie Antoinette, a fogyasztói társadalom vásárlási mániásainak őstípusaként lazán átlibben párszáz évet és kortársunkká válik. És ha jobban belegondolunk, nem olyan egyszerű filmecske az, amelyben egy immorális és ragyogó világ alakjai az utolsó utáni pillanatig sem veszik észre, hogy a névtelenek, az éhezők, a "láthatatlanok" fenyegető tömege régóta ott áll a kapuban. A láthatatlanság szociológiai fogalma ugyanis a perifériára szorultak reprezentációjának hiányát jelenti, a rendező pedig ezt a jelenséget úgy mutatja meg, hogy a fagyiszínekben tobzódó képi világból egyszerűen szinte az utolsó pillanatig kihagyja a népet, a forradalmi tömeget.

Anna Biller: Viva (USA, 2006) című filmje az egyik legszórakoztatóbb alkotás a mezőnyben: egy gunyoros, erotikus szerepjáték a férfifantáziák földjén a hetvenes éveket idéző miliőben. A kellékek, jelmezek bámulatosak, hihetetlen parókák, sminkek és jelmezek sorjáznak a szereplőkön. Anna Biller, aki nem csupán a rendező, hanem forgatókönyvíró és a főszereplő is egyben, igazi, megvalósult férfiálomként csábos szempilla-rebegtetéssel, áttetsző hálóingben lesi ura és parancsolója minden óhaját. Az első filmes rendező csak klisékből építkezik, a végletekig kihasználva ezt a formát: a főnök molesztálja a beosztottat, a férj elmegy, mert "térre van szüksége", a modellügynökség vezetője leszbikus, a fodrász persze meleg, a kurvává lett háziasszony pedig a szerelmet keresi. A szexuális játékokban is ott vannak a szokásos forgatókönyvek, mint a fehér köpenyes ápolónő, a hideg múzsa szerepe, vagy a párcserés támadás. A házitündér Barbie átváltozása buja méhkirálynővé, Vivává a szexuális forradalom hevében nem ütközik akadályba, a lány minden kanyart bevesz, és háziasszonyból modellé, modellből egy jelmezes orgia sztárjává, és végül musicalszínésznővé válik. Önmegvalósítás talpig flitterben. Az A-vonalú ruhácskák és erotikus hacukák persze nem fedik el a lényeget, a rendező női szerep-sztereotípiákkal való könnyed zsonglőrködését.

 

 

Vegyünk most egy kalap alá két dokumentumfilmet, - két tanmesét a szabadság és a társadalmi kontroll kettősségéről -, a Glastonbury és a Besorolás alatt című munkát.

 

Julien Temple elsősorban zenei filmjeivel és videoklipjeivel vált ismertté, kis szerencsével többek között az Abszolút kezdők című munkát már elcsíphettük tőle. A rendező a Titanicon a Glastonbury (UK, 2006) zenei fesztivál közel negyven éves történetéről forgatott filmjével jelentkezett, melyben talán azt a legérdekesebb végigkövetni, hogyan erősödött a kontroll szerepe egy alapvetően kifejezetten szabadságharcos hevületű, a szexuális forradalmat hirdető, békepárti, környezetvédő, antiglobalista zenei fesztiválon. Például engedjük-e be a lakókocsis vándorok népét? Igen, hiszen csodás, tűzokádó fémszobrokat készítenek, ők az igazán szabad lények. Néhány évvel később már nem, mert "nem mosdanak", erőszakosak és gyújtogatnak. (Csak zárójelben: Mary Douglas kulturális antropológus tisztasági szabályoknak nevezi a társadalom által felállított, testtel kapcsolatos viselkedési szabályok összességét, melyeken keresztül kontrollálhatja az egyént.) Szeretjük-e a rendőrséget? Nem, gyűlöljük, hiszen szétverik a jegy nélkül potyázókat. Később viszont már evidens, hogy együtt kell velük élni a fesztiválon. Kell-e kerítés Glastonbury köré? Dehogy, ha kell is, csak részleges, és csak a városban lakó nyárspolgárok követelik. Aztán hirtelen mégis kell, sőt mostanra már három méteres dupla fémkerítés kanyarog kínai nagyfalként a fesztivál területe körül. Mire Glastonbury szervezője, a Rumcájsz-szakállas Michael Evans az évek alatt eléri, hogy pénzügyileg stabilizálódjon a rendezvény, és évi 300 ezer látogatóval számolhat, már ipari kamerák pásztázzák az egész területet. Persze, sárban fürödni és meztelenül gitározni még mindig lehet.

 

Még árulkodóbb Kirby Dick Besorolás alatt (This Film Is Not Yet Rated, USA, 2006) című dokumentumfilmje, melyből viszont az derül ki, hogy az Egyesült Államok bomlasztóbbnak tartja a szexet, mint az erőszakot, és elsősorban az előbbitől óvja a kiskorúakat. A filmeket korhatáros csoportokba besoroló titkos társaság, az Amerikai Besorolási Bizottság (MPAA, azaz Motion Picture Association of America) kilétét és döntési szempontjait igyekszik kideríteni egy harcos kis kommandó a filmben. Szeretnék tudni, mi az oka, hogy az NC-17 körül éppen a következő bizarr alapszabályok kezdenek kirajzolódni: leszbikus nő nem maszturbálhat a vásznon, csak hetero férfi, az anális szex mindenképpen tabu, fanszőrzetet egy szálat se. A félelmetes kategória, az NC-17 annyit jelent, hogy 17 év alattiak nem nézhetik meg, - ezt kapta például Bertolucci Álmodozókja - az R még szintén büntető kategória, hiszen 17 év alatt szülői felügyeletre kötelez, ami nem túl esélyes. A rendezők egészen bizarr módon igyekeznek kikerülni a cenzúra hatását, egyikük elmeséli, hogy mivel tudta, hogy úgyis vágni kell majd, felsorakoztatott néhány jelenetet csalinak is. Meglepő, hogy az erőszak, gyilkosság, halál nyugodtan megjelenhet a filmekben, de csak vér nélkül, az egyik megkérdezett felháborodva meg is jegyzi, hogy az igazán káros az, ha a gyerekek nem látják, hogy a lövéseknek valóban tragikus következményük van, de miért is látnák, hiszen a hadiipar és a filmipar mindig is kokettált egymással az USA-ban. 

 

 

Akkor beszéljünk a test után most a lélekről, mégpedig hímnemben, az új férfiak nemzedékéről, a Valaki más figuráiról, és a Csuklónyiszálók mimózalelkű túlvilági kalandoráról.

 

A Valaki más, (Someone Else, UK, 2006), az első filmes Col Spector mozija férfilelkek meghitt kis zugaiba kalauzol. Üdítő ez az utazás, ugyanis a férfiak érzelmi kríziseit jobb híján egy nagyszabású lerészegedéssel vagy némi artisztikus cigizéssel szokták elfedni a rendezők, az a legritkább, hogy figuráikat beszéltetnék a lelkükben zajló történésekről. Ugyanis ez tabu, a női szinglifilmek számára fenntartott privilégium. Márpedig Col Spector mégis ezt teszi, nem is akármilyen alapossággal pásztázva végig néhány brit férfi érzelmi és szexuális életét. A harmincas David pánikba esik még a gondolatától is, hogy esetleg feleségül vehetné barátnőjét, Lisát, így az első adandó fellángolását mentőövként használva lelép. Hogy valóban szerelem vagy csupán a felelősség elől való menekülés az ok, lényegtelen, mindenestre a régi, nyugis kapcsolatot nem váltja izgalmakkal kecsegtető új viszony, mert a férfit ugyanazzal a flegma közönnyel ejtik, ahogy ő bánt barátnőjével. Szingliként kínos nővadászatok útján döcögve próbálja felépíteni önbecsülését, kevés sikerrel. A legjobb barátja gyerekeit csalinak használva próbál csajozni, egyéjszakás kapcsolatában felsül, visszakönyörögni magát már nem tudja, és rövidesen ott tart, ahol a női szinglifilmek szoktak kilyukadni: az ex-partner korábbi, rögzítőre mondott üzeneteinek nosztalgikus lehallgatásánál. David sorsa mellett kirajzolódnak barátai választásai is, és furcsa módon mindegyik biztatóbbnak tűnik, mint az oly nagyon vágyott szabad agglegényélet: az egyik barátja, bár olyan félszeg, mint egy kamasz, eldönti, hogy családot és gyereket akar, és furcsa módon össze is jön neki a nagy szerelem. Egy másik fickó egy bosszúálló férjjel való összetűzés után törött karral és bevert, lila karikás szemmel úgy dönt, mégis összeköltözik élénk, nagydarab, virgonc szeretőjével. Még a családterápiára járó kétgyermekes pár depresszív férfitagja is harcol feleségével való kapcsolatáért, pedig nem állnak túl jól a dolgok kettejük között. A lényeg, hogy a romantikus maszlag a hatalmas fellángolásról, izgalmakról és szenvedélyről egyre inkább átadja a helyét a megbecsülésnek, szeretetnek, elköteleződésnek és felelősségérzetnek a többi férfi életében, míg David (ironikusan édesbús slágerekkel aláfestve) fecsegve mereng saját elrontott döntésein.

 

Zárásként jöjjön egy abszolút favorit, a fesztivál egyik legjobbja. A közönségdíjat nyert Csuklónyiszálók (Wristcutters: A Love Story, USA, 2006), a horvát származású Goran Dukic filmje egyedi varázsú, szívmelengető munka, mely öngyilkosok párhuzamos világában játszódik, kelekótya félőrültek között. A Sundance-kedvenc filmben egy fiatal srác, Zia szerelmi bánatában végez magával, és átkerül a túlvilágra, ahol két társával, egy barkós, orosz léhűtővel és egy flegma stoppos lánnyal bejárja a szürke, poros, kietlen pusztaságot, miközben folyamatosan Nirvana és Joy Division szól. Zia a volt szerelme, a lány pedig a fehér ruhás "illetékesek" eljövetele után kutat, mert meggyőződése, hogy véletlenül került ide, hiszen ő csupán kíváncsiságból adagolta túl magát. A túlvilág apró varázslatokat tartogat, a kocsiban például az ülés alá beeső dolgokat elnyeli a semmi, hőseink pedig véletleneken át jutnak egyre közelebb a céljukhoz, és kerülnek apró, óvatos kis lépésekkel közelebb egymáshoz. A nagyjátékfilmmel először jelentkező rendező a Csuklónyiszálók egyik forgatókönyvírója is egyben, így a misztikus meseszövés is őt dicséri. Lerobbant és mégis mágikus világ kavarog a filmvásznon, szürreális utópia, ahol mindenki mást keres, mint amit megtalál, és nem görcsösen akarni, hanem elengedni kell a dolgokat. Kreativitás, humor, miszticizmus, elképesztő eredetiség és derűs, mindennek ellenére való optimizmus jellemzi a Csuklónyiszálókat. Igazi klasszis.