Út a vadonba

A filmet a hegymászó-krónikás Jon Krakauer azonos című könyvét felhasználva forgatókönyvíróként is jegyző Penn nagy tapintattal és példás együttérzéssel nyúl a fiatal fiú történetéhez. Közel két és fél órán keresztül nézhetjük, amint az önmagát Alexander Supertramp névre keresztelő Chris (Emile Hirsch) autóját és minden pénzét hátrahagyva a keleti partról Kaliforniába tart, majd hosszas felkészülés után Alaszkába utazik, hogy örök barátságot kössön a természettel. Az 1990 és 1992 között játszódó cselekményt Penn időben ugrálva mutatja be, a körültekintő szerkesztésnek hála mégis teljes képet ad nemcsak az útról, de a lelki folyamatról is, mely vélhetően lejátszódott hősünkben. 

A tökéletes színészválasztás mellett a rendező külön érdeme, hogy elkerülte az olcsó szentimentalitás csapdáját: nála a természetképek nem szépelgőek, hanem kemények és valóságosak; a monológok és párbeszédek pedig szervesen egészítik ki és magyarázzák a látottakat, ömlengésről szó sincsen. A témaválasztásban megmutatkozik Penn idealizmusa, McCandless iránti csodálata, és az a vágya, hogy a szeptember 11. utáni paranoiás és túlpolitizált világban (ha nem is megoldást, de) alternatívát mutasson a kiábrándult fiataloknak - és nem utolsósorban felvesse a család és a nevelés felelősségét. Az Út a vadonba a filmtörténet egyik legszebb és legbékésebb útifilmje, egy kis kupac csoda a nagy szemétdombon.