Van egyszer egy Amerika

Film

Cleaman Hayes egy átlagos arizonai családapa. Illetve egyszerre kettő, mivel két asszonytól lett neki hét fiú gyermeke. Skizofrén életében rendesen ingázott a két család között, meglehetősen céltalanul, de legalább mindig volt, aki a hűtőből sört hozzon neki. A kölykök szerencséjüket próbálgató, elásott vidéki királyfiak lettek, van, amelyik elszánt tekintetű halgazda és kaszinózik, van, amelyik álló nap konokul traktort szerel. Nincsenek túlságosan jóban a leszármazottak, de az apa temetésétől kezdve egymás ellen acsarkodó két, megvadult klánná vedlenek át, és ez természetesen tragédiába merül. A vérbosszú bevált receptje szerint folytatódna a történet, zaklatások, verekedések, intenzív osztály, előkerülnek a vadászpuskák, akadálytalanul dagad a történet az újabb szörnyűség felé. Ám az egyik elszánt, és éppen legharagosabb féltestvér mégsem képes lelőni az apa egykori kedvencét, mert annak két, kiskorú, önfeledten játszó gyermeke váratlanul felbukkan a bokrok közül. Enyhülési folyamat veszi kezdetét a férfiak között, nem mellékesen női rábeszélés hatására a családféltés kerekedik felül. Akár eljöhetne a boldog vég, ám a halálesetet nem lehet nem megtörténtté tenni, és a sár meg a nyomorult John Deer traktor is ugyanaz marad. Így az utolsó képet, amely három, a szakadt teraszon maga elé meredő fiút mutat, a néző nem megkönnyebbülésként, hanem inkább pofán lövésként éli meg.

A stáblista után kezdődik az újabb mozi, megjelenik a színpadon a Little Rockban született rendező, Jeff Nichols, aki teljesen úgy néz ki, mintha az iménti filmből lépett volna elő. Nem nehéz kitalálni, hogy a saját szülőföldje lakóiról forgatott. Az Észak-Karolinai Művészeti Főiskola elvégzése után visszament, és első, görög tragédiából átírt, művészfilmként és dokumentarista thrillerként is működő, nyomasztó játékfilmjét otthon készítette el. Egy családi drámát vezényelt le, lusta, szorongató képekben, egy moralista krimit, amely a bosszú értelmetlenségét hirdeti. Hiteles a történet, ahogy a Nichols szájából elhangzó sajátja is. Csak annyi benne a fantasztikum, hogy a farm határán túl sosem járt kisgyermekekből is lehet nagy összefüggésekben gondolkodó rendező, író vagy tudós. És az már majdnem olyan, mint az élettől való elégtétel, a nagybetűs happy end.