A nemzetközi szakma és publikum elismerését elnyerte az Aglaja. Hogyan fogadta a hazai közönség?
Néhányszor együtt néztem a közönséggel a filmet, például a törökországi fesztiválon, a Magyar Filmszemlén, illetve a díszbemutatón az Urániában ? mindig más-más izgalommal. Olyan még nem volt, hogy egy hétköznap beülök a moziba, és csak figyelem a közönség reakcióját. Én a lengyel Filmlaborban, a keverés utáni elfogadáskor láttam először egyben, nagyvásznon a filmet.
Amikor bele-belenézett a filmbe, eszébe jutott, hogy valamit máshogy kellett volna? Technikailag igen bonyolult alkotásról van szó. Sok újat tanult?
Az ember sohasem elégedett, de nem is baj, hiszen ez viszi előrébb a dolgokat, nem jó, ha hátradől. Mindig mindent lehet jobban csinálni. A digitális vágás során az ember ritkán láthatja nagyvásznon a filmet, úgy, mint végül a moziban. Ez nehéz. Nagy tapasztalat kell ahhoz, hogy a ritmus, ami kicsiben jó, a nagyvásznon is megállja a helyét. Néhányan mondták, hogy az Aglaja hosszú, de ha rákérdeztem, hol, még senki nem tudta megmondani. Azt hiszem, ennek a filmnek ilyen a ritmusa.
Hát persze. Az Aglaja nehéz film volt. Most úgy érzem, sokat tudok. Biztonságom van ? ám ez a biztonság veszíteni fog az erejéből, ha csak 2?3 év múlva tudok újra filmet forgatni. Ez elsősorban egy szakma, amit gyakorolni kellene.
Ónodi Eszter alakítja Sabinét, Aglaja édesanyját, aki nem mellesleg az ?acélhajú? nő ? nehéz mutatványokkal. Rögtön rá esett a választás?
Sok mindenkivel készítettem próbafelvételt, mielőtt Eszter belépett a szobába. Remek képességű színészek voltak mind, olyanok is, akiket jól ismerek, és már dolgoztunk együtt. Először úgy gondoltam, hogy a karakter miatt artista képességekkel is rendelkező színésznőt kell keresnem. Ám később ? és szerencsére még idejében ? rájöttem, hogy nem ez a fontos: a lényeg a személyiség azonossága.
Valóban, de azért az sem elhanyagolható, hogy mi mindent kellett megcsinálnia, megtanulnia. A film Aglaja Veteranyi A gyermek a forró puliszkába esett című regénye alapján készült. Mi ragadta meg a műben?
Mindenféle szerkentyűt kieszeltünk, hogy meg tudjuk feszíteni Eszter haját, arcát, bőrét. Habár a haján valóban nem lógott, sok mindent megtanult: zsonglőrözni, karikán egy számot és még sok más mutatványt. A nagy totálokban viszont egy igazi hajon lógó artistanő látható, a cseh Enrika Stauberti. Tudomásom szerint jelenleg ő az egyetlen Európában, aki fehérbőrű, világos hajú, mint Ónodi Eszter ? és szerencsére alkatilag is hasonlítottak. Ezt a mutatványt inkább az ázsiaiak tudják jól. Enrika egyébként híres artistacsalád tajga, aki most is fellép ezzel a mutatvánnyal. Habár a filmben a ?hajonlógás? mint mutatvány van a középpontban, az egész egy nagy metafora, de ugyanakkor valóságos is ? e kettő között kellett egyensúlyozni. Kötéltánc volt ez is.
Egy hatalmas ládában találtam a regényt, ott, ahol azok a könyvek voltak, amelyekről már lemondtak. Elsőként a borító fogott meg, az azon lévő Aglaja-portré: erősen elhivatott, égő tekintetű nő, akinek lenyírt haján furcsa sapka van. Emellett belül sem olyan, mint egy igazi könyv: van olyan oldal, ahol egy sort írt le egymás alá vagy harmincszor, de akadt olyan is, hogy oldalakon keresztül csak egyetlen mondat volt. Ez az aritmikus szerkezet is megtetszett, valamint a különleges mondatok, melyek erősek, abszurdak, költőiek voltak. Noha élő beszédben nem használhatók, rendkívül alkalmasaknak bizonyultak arra, hogy a kép nyelvére megpróbáljam lefordítani őket.
A kívülről varázslatosnak tűnő cirkuszi világ másik, komorabb oldalát is megmutatja a film. Az egyik artista, egy gyermek meg is hal. A film létrejöttéhez az írónő élettársa, Jens Nielsen, színész, író, rendező is hozzájárult. Hogyan segítette a munkát? Mi kitaláció?
Ahhoz, hogy a cirkuszi élet kulisszái mögötti világot is meg tudja mutatni, több vándorcirkuszhoz is beköltözött.
Sok időt töltöttünk különböző vándorcirkuszokban, láttam, hogyan telik a két előadás közötti szünet, hogyan élnek a lakókocsikban. Láttam például, hogy két előadás között nem veszik le a sminket, hogy hogyan mennek el abban zuhanyozni. Volt egy érdekes élményem: az egyik akrobata előadás után nem volt hajlandó járni vagy csak fáradt volt, nem tudom, de rollerral közlekedett mindenhova ? hiszen azért elég nagy távolságok vannak a sátor és a lakókocsik között. Emellett sok cirkuszfilmet is megnéztem a film készítése előtt, főként az attrakciók és a technikai megoldások miatt ? a Trapéz című filmből sokat tanultam. Mivel nálunk nincsenek akciórendezők, ezért nekünk kellett kitalálnunk mindent: a trükkmester Ormos Ferenccel és Máthé Tibor operatőrrel sokat gondolkoztunk ezeken a jeleneteken.
Tibor nagy cirkuszrajongó, gyerekkorában lógott egy festmény az ágya fölött, amely egy cirkuszban történt balestet ábrázolt ? ilyesmi az Aglajában a Flygirl siratásának jelenete. Én magam is láttam hasonlót, sőt azt is, milyen gyorsan ?takarítják el? a testet, mialatt a műsor megy tovább, mintha mi sem történt volna. Jávor Babettel (a kis Aglaja ? a szerk.) nem olyan régen voltunk a Fővárosi Nagycirkuszban, ahol az előadás alatt lezuhant egy fiatalember. Rémes volt, azt hittük, meghalt, vagy, hogy örökre megbénult, ezért kérdezősködtünk róla. Aztán megtudtuk: felépült, sőt a balesete után nem sokkal újból ő adta elő azt a számot, amely majdnem az életébe került. Ez ilyen!
Jens Nielsen nagyon örült, hogy magyar rendező készít filmet Aglaja Veteranyi írásából, hiszen Aglaja is félig magyar volt. Küldött nekem egy dobozt fotókkal, homevideókkal, dokumentumokkal, és láttam Tandarica amatőr filmjeit is. Innen jött az ötlet a film végi fekete-fehér filmhez, a ?Tandarica fantasma?-hoz. Persze sok minden azért fikció.
Például a Flygirl-szál. Ez nem volt benne a regényben, a valóságban azonban egy létező mutatvány, mely a legveszélyesebbek közül való. A cirkuszi közönség csak a vidám dolgokat szereti látni ? ha nem így lenne, nem menne cirkuszba. Artistának lenni azonban ? akár hálóval, akár anélkül ? életveszélyes.
Szíjjártó Anita
Fotó: MTI, Kultúra.hu
