Liszka Tamás: A moziban a saját tükörképünket látjuk

Tizenhárom év után tavaly újraéledt a Filmszemle: hogyan állt össze az idei, 45. program?

Fesztivállázban ég az egész csapat: mindenki nagyon készül, mert ez egy különleges esemény. A Filmszemle nem tud rutinmunka lenni, elsősorban azért, mert sok olyan film van, amely itt mutatkozik be először a nagyvásznon. A szemletanácsnak én is tagja vagyok Pataki Ági, Kovács Gábor, Csutak Tamás és Muhai András mellett, de rengeteg ember, tágabb értelemben a hazai filmszakma egésze ölel minket körül különféle tanácsokkal, ötletekkel és kérésekkel.

Ez mégiscsak egy premierfesztivál, a filmek nagy része valóban itt mutatkozik be. Igazi nagy körképe lesz a szakma pillanatnyi állapotának. Nagyon hiányzott a filmszemle Budapestről. 13 évig nem lehetett megszervezni ebben a formában, a 43.-at pedig még Tarr Béla hozta össze, de az már úgymond tarisznyás filmszemle volt, nulla forintos költségvetésből, hogy valamennyire fenntartsuk a közösségi élményt. Tavaly aztán vettünk egy nagy levegőt és belevágtunk.

Megismételhetetlennek tűnt ez az euforisztikus érzet, de csak nekivágtunk a 45.-nek, és az a tervünk, hogy lesz 46., 47., 48. is, évről évre februárban. Amikor láttuk, hogy több filmet neveztek egy év leforgása után, mint tavaly, amikor 13 évig nem volt erre lehetőség, akkor megnyugodtunk. 2024. január 1-jétől befejezett vagy bemutatott filmeket lehetett nevezni, és ugyanazokkal a csillogó szemekkel találkoztunk, úgyhogy nagyon úgy néz ki, hogy az idei is hasonlóan izgalmas és bensőséges szemle lesz. Őszintén kíváncsiak vagyunk egymásra, és szeretünk egy kupacban lenni – ha ez nem lenne, akkor a világ összes pénze és csokornyakkendős díjátadója is kevés lenne arra, hogy egy hasonló eseményt összehozzunk, ha viszont ez megvan, semmi nem lehetetlen.

Milyen műfajokból érkezett a rekordnak számító 450 film?

Fontosnak érezzük, hogy a teljes szakma szerepelhessen és a nagyközönség moziban, nagyvásznon láthassa ezeket a filmeket. 13 évnyi vákuum után sikerült megérezni, hogy mi lenne a jó formája mindennek: tavaly bebizonyosodott, illetve a szakmabeliek is erősen a tudomásunkra hozták, hogy a rövidebb vagy éppen szerényebb költségvetésű műfajoknak is teret kéne adni. Nem kell félnünk attól, hogy sok dokumentumfilmet vagy sok kísérleti rövidfilmet vetítünk le, mert elbírja a Filmszemle. A kisjátékfilmes blokkoknál tavaly például a csilláron is lógtak az emberek: azokra a filmekre voltak a leginkább kíváncsiak, amelyeket tényleg nem lehet máshol látni.

Mindenki ott próbál munkát találni, ahol lehet, és nem annyira tudatosan lehet karriereket építeni, mint a nagy stúdiók időszakában – ez pedig nemcsak Magyarországra jellemző, hanem az egész világon.

Ezért sokan a videóklipes műfajban tudták az igazán nagy dobásokat megvalósítani, és ezekre is kíváncsiak vagyunk, ahogy a tévés műfajokra vagy az ismeretterjesztő filmekre és a portréfilmekre is. Szerettük volna azt is, hogy több beszélgetés legyen, és mivel a mozitermekben reggeltől estig a filmeké a főszerep, erre egy külön helyszínt találtunk az Inga Kultúrkávézóban, egy kőhajításnyira a Corvintól.

Milyen filmeket ajánlasz ebből a nagy repertoárból?

A magyar animáció jelenleg irtó jó formában van. Számomra fordulópont volt, amikor egy éven belül jött ki Bánóczki Tibor Műanyag égbolt című filmje és Csáki Laci Kék Pelikanja. Tavaly júniusban Annecyban, a világ legnagyobb animációs fesztiválján Magyarország került fókuszba: az egész városban lépten-nyomon magyar filmesekkel és magyar filmekkel találkozhattunk.

Az egyik sarkon a kockásfülű nyúlba futottunk, a másikon Safranekbe és doktor Bubóba. Ennek a lenyomatát az idei Filmszemlén is lehet majd látni az animációs szekcióban. Illetve, aki még nem látta a Drakula halála című filmet, akkor azt is melegen ajánlom: Erdélyben készült, nagyon izgalmas pszichothriller, szuper színészekkel. Láncmunkában készült, felvonásonként más-más rendező dolgozott rajta, ami által egy kicsit olyan, amikor a '60-as évek végén Rossellini, Godard és Pasolini hasonló módon forgattak le egy filmet. Ez olyasmi, amit magadtól nem biztos, hogy kiszúrnál a műsorfüzetben.

Rengetegen dolgoztak az előzsűrikben: minden kategóriát felkért szakértők szűrtek elő. A végső, játékfilmes zsűriben idén Gárdos Péter filmrendező és író, de ott van például Hajdú Szabolcs is, aki tavaly díjat is kapott. Egy szakmának vagyunk a részei, és megbecsüljük egymás munkáját.

Egy olyan szemlén, ami nagy nehezen, hosszú idő után létrejött, úgy, hogy a legutóbbit meg még ő hozta létre. Ezek igazán fontos pillanatok. Idén pont az esemény közben lesz Béla temetése, akiről természetesen meg fogunk emlékezni.

Jól érzékelem, hogy a Corvint egy kicsit úgy próbáljátok pozicionálni, hogy premiereknek, fesztiváloknak és nagyobb eseményeknek adjon otthont? 

A Corvin mozinak mindig is egy különleges helynek kellett volna lennie. Amikor a '90-es évek második felében átalakították Rajk László tervei alapján, ez volt az első multiplex az országban. Ma már nagyon sok van, ahogy a bevásárlóközpontok is gombamód szaporodnak. A nézői szokások is átalakultak: kell venni egy tornacipőt a gyereknek a plázában, amikor pedig elfáradtak, még beülnek egy pihentető mozira.

Nem is tud szórakoztatókomplexumként funkcionálni, így racionális döntés volt, hogy a kisebb, otthonosabb művészmozijaink mellett ezt az épületet leginkább olyan eseményekre lehet használni, mint a Magyar Filmszemle. Mi voltunk a leglelkesebbek, amikor a filmszakma részéről elindult a kezdeményezés: tudtuk, hogy a Corvin szerepének, a jövőképének megerősítésére tökéletes. Nem véletlenül van itt a Budapesti Nemzetközi Filmfesztivál, ennek a mozinak nagyon jól állnak a filmes ünnepek, premierek és nagy találkozások.

Mennyire tartja magát a moziba járás kultúrája a szórakoztatóipar poszt-világjárvány/streaming bumm/AI-fenyegetett érájában?

Alapvetően a mozi, a film technikai művészet: reprodukálható és nem magától értetődő. Ha egy népszerű streamingszolgáltatón a fotelba lerogyva, apró képernyőn, megszakításokkal nézel meg egy több százmillió dollárból készült, nagyszabású filmet, akkor nem igazán azt látod, amit az alkotók szerettek volna létrehozni, hiszen ők nagyvászonban gondolkodnak.

A Covid a világon minden mozist sújtott, a járvánnyal pedig egy időben robbantak be a streamingszolgáltatók. Óhatatlanul meggondolja az ember, hogy háromezer forintért megnéz-e egy filmet este, vagy egy teljes hónapig néz bármennyit, csak éppen nem moziban. A moziknak ma sokkal jobban meg kell küzdeniük a nézőkért, de nemcsak Budapesten a Corvinban, hanem a lisszaboni multiplexekben is, és az aucklandi művészmoziban is.

Ezeket a különlegességeket tudjuk elősegíteni azzal, hogy az aktuális filmkínálat mellett egyre több különleges vetítést, vetítéssorozatot vagy fesztivált hozunk létre. Ezek közé tartozik a szemle is, de például a Cine Korda is, ami havonta egyszer olyan filmeket vetít le, amelyeket nagyvásznon vagy soha nem lehetett látni, vagy nagyon régen.

Mácsai Pál is számtalanszor állt színpadra az Örkényben az Azt meséld el, Pista!-val, de minden egyes alkalom egy picit más. A jelenlét, a személyesség és a megismételhetetlenség varázsa: ezt létre kell hoznunk a nézőkben. Ha valaki átérzi, hogy mennyire más volt az, amikor egy film premierjén ott volt a szemlén és megtapsolta a meghatódott alkotókat, majd tudott utána velük beszélgetni, akkor az közös élmény lesz a teremben lévő több száz emberrel. Ezt próbáljuk közvetíteni, hogy azért tíz-húsz-harminc év múlva is lehessen beszélni még moziról. Számos szép, régi budapesti mozinkból lett bankfiók vagy vegyesbolt. Ha nem csinálunk semmit, akkor ezekre a száz éve épült, moziknak megálmodott épületekre, mint a Corvin, nem biztos, hogy szükség lesz. 

A Netflix nagy stúdiókat kebelez be, a filmforgalmazás pedig gyökeresen átalakul a streamingcsatornák előretörése nyomán. Egyre kisebb az ablak: ma már néhány hét után leveszik a műsorról a filmeket, és otthon is meg lehet mindent nézni. Mit gondolsz erről a mozik oldaláról nézve?

1956 óta van Magyarországon televíziózás, és nem omlottak össze miatta a mozik, de ha még korábbra visszamegyünk, a hangosfilmre és a színes filmre való váltás miatt is sokan mondogatták, hogy ezek megölik a mozit. Mindig sikerült valami miatt rettegni a filmeseknek és a mozisoknak, és egyik váltás után sem lett vége, csak mindig átalakult.

Amikor a kilencvenes években elkezdtem a szakmát, körülbelül nyolc hónap volt a videómegjelenés és a mozipremier között. Ez az idő folyamatosan szűkül, viszont a Netflix és társai a filmgyártásba is beszálltak, amivel azért egy kicsit kiegyensúlyozzák saját predátor jellegüket, hiszen sok százmillió dollárt ölnek produkciókba. Nemcsak filmstúdiókat vesznek meg, hanem szép csendben mozikat is elkezdtek felvásárolni: sikeres videótékásokként közelíthetik meg a filmszakmát. Az egész filmes ökoszisztémának van egy rendszere, amelyet ki kell egyensúlyozni. Hogy a végeredmény milyen formában kerül a nézők elé, az persze egy másik kérdés.

A magyar nézők ízlése átlagosnak számít? Ugyanazokat a dolgokat, műfajokat szeretjük, mint bárhol a világon?

Nagyjából igen, kivéve a Bud Spencer–Terence Hill-filmeket, az egy echte magyar becsípődés (nevet). Sokáig megkülönböztette a hazai filmes közönséget még a kulturális érzékenysége is, az, hogy nemcsak a szórakoztatóipari termékeket fogyasztja, hanem van igénye többre, sokszínű érdeklődése van. Az Art Mozi hálózat országosan, közte hat budapesti mozi már rég nem létezne, ha nem lenne ilyen a közönség.

Viszont az a benyomásom, hogy például Csehországban vagy Lengyelországban jóval nagyobb a hazai gyártású filmek aránya, nálunk ezzel szemben globálisan gondolkodik a közönség. Ez azt is jelenti, hogy nem ijeszti el őket egy ismeretlen izlandi rendező két és fél órás melodrámája: ha tudják, hogy a Sundance-en az a film nagy sikert aratott, az kíváncsivá teszi a magyar nézőt. A magyar nézőben emellett ott van az is, hogy nem szereti, ha a súlyos adóforintokat „érfelvágós magyar filmekre” (sic!) költik ahelyett, hogy rendesen járnának a vonatok, de jó ellenpélda erre a művészmozikba berobbanó Fekete pont, vagy akár Reisz Gábor filmjei, a Futni mentem és a Hogyan tudnék élni nélküled? sikere.

Vannak még nagy magyar rendezők, és ezekre nagy magyar érdeklődés is adódik. Még mindig kicsit kevesebb, mint amennyit megérdemel, így például sanszos, hogy Enyedi Ildikó Csendes barátja sem fog milliós nézőszámot hozni, noha járna neki. Ezek a zseniális magyar filmesek pedig itt mozognak köztünk, egy villamoson utazunk velük, és lehet, hogy túl későn ébredünk rá, hogy mennyire szeretjük azt, amit csinálnak.

A Filmszemle erről is szól: nem szabad megvárni valakinek a halálát, hogy felismerjük, mekkora alkotó. Ismerjük el őket, találkozzunk velük: nagyon jó és kevésbé jó magyar filmek egyaránt készülnek, de azok is mi vagyunk. A moziban is a saját tükörképünket látjuk – legalább egy Filmszemle erejéig érdemes ebbe a tükörbe belenézni.