Elkapott a népszíj

Feltételezhető, hogy a televízió távkapcsoló-fejlesztésének egyik hazai indikátora a hetvenes évek néptánc-mozgalma volt, mert aki nem élte át, milyen dögös zenére ropni, azt a frász törte ki, ha újabb húsz perces koreográfiával lepte meg a két csatorna egyike. Mindez aztán hosszú ideig kristályosodott tovább, sajátos vitrinlétbe szorult vissza, ahol persze tudományos igénnyel tartották számon a táncos szakemberek a dialektusokat, a világ azonban egyre inkább elfordult ettől a látványtól.

A néptáncot a népzene iránti kortárs pop és rock zenekarok érdeklődése tette újra érdekessé, bár a hagyományosnak mondott színpadi koreográfiák avíttságát ez az újonnan kélt kíváncsiság sem tudta feledtetni. Többek közt az utóbbi húsz év leginkább eredeti és (érti a fene, hogyan történt, de mindehhez) legkedveltebb zenekarával, a Kispál és a borz csapatában léptek fel népzenészek. A legszebb alkalom talán a húsz éves születésnapi koncert volt, amikor a könnyűzenei előadóművészek egyszercsak kivonultak, majd a színpadra penderítettek egy cimbalmot, jött egy fél sportcsarnoknyi népi vonós és a többiek, hogy nettó fél órát zenéljenek népileg a kamasz ifjaknak, akik ettől majd? kiugrottak a bőrükből. Ha a múlt ködében még eligazodom, akkor azon a bizonyos koncerten is játszott Pál István Szalonna, aki itt, a Hungarikum faluban a bandájával csütörtökig minden este (a további napokon Poros kollégája) teszi a talpalávaló dolgát. Napközben pedig borvidékenként helyi érdekeltségű néptánc együttesek mutatják be a tájjellegüket, amit aztán a hírverő sétálások és kiérlelt koreográfiák után tánctanítással kerekítenek le ? ugyanis a 2009-es lakodalom, a 2010-es aratás után idén a szüret a karéjba épített kedves díszletfalu igéző témája.

Szerdán a szekszárdi Bartina Néptánccsoport fölött delelt a nap, amikor a sátorban a már felhangolódott zenekar rákezdte a sétából megérkezett táncosoknak. Akkor aztán ? mindegy volt, hogy a néptánc-mozgalom jobbra kettőt, a kötött koreográfia balra kettőt jelent ? lett mulatság, mert a Sziget közönsége egy szempillantás alatt állta körbe a pörgős friss csárdást, ugrósokat, csapásolókat, karikázókat bemutató táncosokat. A nézők közt egyre több láb topogta és egyre több kéz verte a ritmust ? nincsen új a nap alatt, a népzene a legvadabb rock and roll. A táncosok sárközi öltözetben (laikusként azt mondom, ez az általam ismert leginkább polgári szépségű népviselet) járták. A férfiak és a nők, különösen eleinte, egymástól látványosan távolságot tartva táncolnak, mindenki látott már ilyet: hol a férfiak, hol a nők mutattak valami figurát ? a néptánc színpadi koreográfiája hagyományosan épít erre a kommunikatív játékra, amit a pikírt, sőt helyenként pikáns dalszövegek tesznek változatossá ?, aztán a páros forma után később is visszatérnek a kezdeti formához: mi pedig figyeltük az épülő csoportdinamikai makettet. Az előadás meghatározó része azonban ? mert hiába veri fényesre minden férfi a csizmája szárát, hiába ringatja tiszta tavon végigszaladó szélként a vállát az összes nő ?, hogy a táncosoknak van-e hihető tekintete az őket nézőkre, amihez lehet viszonyulni. A szekszárdiaknak olyan tekintetük volt, hogy a táncolni nem akaró eltökéltségemen ütötte pillanatnyi elbizonytalanodásommal nyúltam a hívó kézbe, hogy aztán megannyi hasonlóan pórul járt nézőtársammal együtt utánozzuk az alaplépéseket bő tízpercen át, elérve az anaerob transzba.