Helyi érték: harmincéves az Ócsai Tájház

    Három évtizede gyűjti és mutatja be a helyi értékeket az Ócsai Tájház. Létrejöttét az Ócsai Tájvédelmi Körzet első vezetőjének, Sára Jánosnak köszönheti, aki a természeti értékek védelme mellett fontosnak tartotta a vidék népi építészetének és tárgyi emlékeinek megőrzését is.  

    A történet a hetvenes évek közepére nyúlik vissza, amikor az Ócsa-Dabas-Inárcs települések által közrefogott mintegy 3700 hektáros területen tájvédelmi körzetet hoztak létre az Alföldre oly jellemző lápvidék megőrzése érdekében. A tájvédelmi körzeti iroda első vezetője - felismerve a táj természeti és néprajzi értékei közötti szoros kapcsolatot - szisztematikusan gyűjteni kezdte Ócsa és környéke tárgyi emlékeit, a használati eszközöket, szerszámokat - idézi fel a múltat Verbőczi Erika, a tájház vezetője.
    "Szerencsére a munka még idejében kezdődött, mert a hetvenes években sok filmforgatás zajlott erre, és az emberek kezdték eladogatni régi tárgyaikat." A gyűjtemény darabjainak legtöbbjét az itt élők ajándékozták az irodának - ma is ez a legfőbb beszerzési mód -, s az így összegyűlt tárgyakból 1980-ban megnyílhatott a tájház, amely egy tisztaszobát és egy konyhát foglalt magában. A kezdeményezés a hetvenes években különlegességnek számított, hiszen akkor még nem volt erős a tájházmozgalom - teszi hozzá Verbőczi Erika.
    Sára János elhatározásához bizonyára hozzájárult, hogy az iroda Ócsa legszebb részén, az Öregfaluban állt. Az Árpád-kori település román stílusú temploma köré épültek azok a porták, melyeknek nagy része - hatvankét darab - ma az Ócsai Tájvédelmi Körzet részeként védettséget élvez. Az Ócsai Tájház-együttes lépésről lépésre alakult ki, a tulajdonos-fenntartó Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság (DINPI) elődje, majd a DINPI anyagi lehetőségeitől függően sorra vásárolta meg, majd rendezte be a központi porta környékén található épületeket, így ma összesen öt ház van a tulajdonában, a legutolsót tavaly vették meg, és még felújításra vár - mondta Verbőczi Erika. 

    A természetvédelem és a hagyományőrzés természetes összetartozását a tulajdonos is felismerte. Kézdy Pál, a DINPI osztályvezetője a természetvédelem és a néprajz között kapcsolódási pontot abban látja, hogy a hagyományos gazdálkodás nagyon is természetbarát volt, ami segített fenntartani a természeti értékeket. "A gazdasági nehézségek ellenére a nemzeti parkok számára fontos az ilyen intézmények megőrzése" - teszi hozzá Kézdy Pál.
 

Az Ócsai Tájház-együttes
 

    Az állandó néprajzi gyűjteménynek helyet adó központi portához gazdasági épület is tartozik, ahol a ház körüli szerszámok, gazdasági eszközök láthatók. Önálló épületben kapott helyet a népviseleti kiállítás, a Turján Házban kiállító- és oktatóterem fogadja a gyerekeket, a "Melegedőben" régi paraszti bútorok és tárgyak között, azokat használva tartják a foglalkozásokat.  
    A tájház kialakításakor nem volt elsődleges szempont, hogy mindent az eredeti módon állítsanak vissza, de törekedtek arra, hogy az épületek jellege megmaradjon, és lehetőleg minél több eredeti részletet őrizzen meg - ad hátteret a tájházhoz Verbőczi Erika, aki azt is elmondja: az itt kiállított tárgyak zömükben az 1920-as, 30-as évekből származnak, stílusukban polgári parasztinak nevezhetők, mert sok olyan van köztük, amit az itt élők a városiaktól vettek át. "A város azért kapott ekkora szerepet Ócsa életében, mert a lápos-mocsaras vidék alkalmatlan volt gazdálkodásra, így a legtöbben a fővárosba jártak fel cselédeskedni, gyárakba, üzemekbe dolgozni" - ad a település társadalmi fejlődésének egyediségére is magyarázatot a tájház vezetője.
    Az intézmény legújabb egysége a 2008-ban nyílt viseletkiállítás. A két pedagógus által létrehozott magángyűjtemény textilbabákon mutatja be az ócsai és más tájegységek egy-egy jellegzetes darabját, de eredeti ruhák is láthatók. "A harmincéves évforduló alkalmából előadott ócsai lakodalmon ezeket a ruhadarabokat viselték a fiatalok, akik számára ez nagy újdonság volt" - idézi fel az ünnepi eseményt a tájház vezetője. 

    A tájház kollekciója folyamatosan bővül, "ma is előfordul, hogy bekopogtatnak és felajánlják a sublótból előkerült hímzéseket, kendőket, mi pedig mindig igyekszünk bemutatni őket, akár időszaki kiállítás formájában". A sikerek ellenére veszteségek is vannak - teszi hozzá a tájház munkatársa -, a hetvenes években még közel 500 kopjafa volt, ezekből mára nagyon kevés maradt.

 

    A pici porták, udvarok nem alkalmasak nagyszabású rendezvények lebonyolítására, de nem is biztos, hogy mindig mindenhol fesztiválra van szükség - jegyezte meg Verbőczi Erika, hozzátéve: "Ezek az épületek, udvarok éppen arra jók, hogy személyre szóló élményt nyújtsanak." A programokon kisebb csoportokban vesznek részt a gyerekek, és ennek köszönhető, hogy sokkal több élmény megmarad. A tájház vezetője kiemeli: "Nem szeretném a mennyiséget a minőség rovásra növelni, és ha nincs hozzá megfelelő szakembergárda, megfelelő technika, akkor nem szabad erőltetni. Szerencsére ezt a fenntartó is így látja".
    A múzeumi státusszal rendelkező intézmény pedagógiai tevékenységéről Verbőczi Erika elmondta: a foglalkozásokon a gyerekek kipróbálhatják a népi kézművességet, megismerkedhetnek a csépléssel, a nagymosással, kenyérsütéssel vagy a népi mesterségekkel. A havonként megtartott, egy-egy téma köré felépített Kaláka program mellett az év folyamán madárgyűrűzés, játszóház, könyvbemutató, természetismereti vetélkedők, tematikus túrák és időszaki kiállítások várják a látogatókat.
    A tájház sikerességének titkát Verbőczi Erika a színes és gazdag programkínálatban látja, mint fogalmaz: "nem várhatjuk, hogy majd csak betéved ide valaki"; de cél az is, hogy a látogatókat újra és újra visszacsábítsák. A lehetőségekkel kapcsolatban a vezető úgy véli: hátrányt jelent, hogy nincs mód tömeges elszállásolásra, mert ezzel új út nyílhatna meg a tájház előtt: az erdei iskolák ugyanis ma nagyon kedveltek. "Igaz, a többletprogramokhoz több szakember is kellene" - teszi hozzá.