Hégli Dusan rendező tánctörténeti témához nyúl, de nem historizál. A terület néptánc- és népzenei hagyományait az európai kultúrkör történeti korszakainak, szellemi és művészeti áramlatainak viszonyrendszerében láttatja és gondolja tovább. Interpretációjában a középkori életszemlélet, a haláltánc, a XV-XVI. században megjelenő új tánc- és zenei áramlatok, az új táncmód és magatartásformák ma is meglévő nyomai, a barokk érzékiség, az udvari és népi kultúra kölcsönös egymásra hatása, a reformkor és jelen táncszemlélete kap színpadi formát.
Az első tétel a középkori körtánc egyéni forgós párosba történő átalakulását villantja fel, érzékeltetve egyben a tánc tartalmi megítélésének egyházi szemléletét. Az erkölcsöt védő írásokban és tiltó rendelkezésekben a korabeli ábrázolásokról is ismert új, felszabadultabb táncmód és magatartásforma az ördög műveként, az ember kárhoztatott bűneként jelenik meg.
A 2. tétel a XV-XVII. századi európai tánckultúra számos olyan tánc- és zenei áramlatára irányítja a figyelmet, amelyeknek formái a magyar, szlovák, román és morva népek forgós karakterű tánchagyományaiban még ma is fellelhetők. Az alkotó hol egyértelmű, merész képekkel, hol burkoltabb, óvatosabb párhuzamokkal érzékelteti a jelenben lévő történelmet. A befejező tételben helyet kap a magyar romantika nemzeti stílustörekvéseinek eredménye: a verbunk és az egykor előítélettel kezelt páros-forgós tánchagyományt is magába olvasztó csárdás.
