 |
|
Pásztorok a Hortobágyon |
(MZI) - Egykoron ugyanis a pásztorrend tagjai számon tartották egymást: közösen vettek részt keresztelőkön, temetéseken, egyházi ünnepeken. Elhunyt társukat pásztorruhában ravatalozták fel, mellé temették kedvenc kalapját, vagy pásztorbotját, és ünnepi pásztorgúnyába öltözve kísérték utolsó útjára.
Így történt ez most a Hortobágyon is: a csikósruhába öltöztetett Szabó Gábor ravatalát ünnepi szűrt, nagybundát, kalapot viselő, pásztorbotot, karikás ostort tartó pásztorok vették körül, miközben Molnár Miklós prímás hegedűjéből pásztornóták szóltak.
A polgári temetési szertartás után négy pásztor vitte a koporsót a sírhoz, ahol Gencsi Zoltán, a Hortobágyi Génmegőrző Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatója búcsúztatta a puszta legidősebb pásztorát.
Utalt arra, hogy miközben Magyarországon többnyire csendesek a mezők, a legelők, addig "Hortobágy a legeltető állattartás ősi fészke, a pásztorok tündérországa, a magyar puszták eget tartó embereinek utolsó mentsvára".
Eddig 12-en viselhették a Hortobágy örökös pásztora címet, most, hogy Szabó Gábor csikós eltávozott, 11-en ülnek az örökös pásztorok asztalánál - mondta Gencsi Zoltán hozzátéve: testét eltemetik, de lelke daruvá vált, s immár a rég elhunyt pásztorok óriási családjával az égi mezőkről nézi, mi lesz a hortobágyi pásztorsággal.
Gencsi Zoltán utalt a Hortobágy örökös pásztorait megörökítő filmre, amelyben Szabó Gábor arra a kérdésre, mit írna élete nagy könyvébe, néhány dolog említése után nótázni kezdett.
Amíg nóta van a földön, köztünk vagy - búcsúzott az elhunyttól, akinek koporsóját tárogató hangjai mellett engedték a sírba a hortobágyi köztemetőben.
