Régiekkel pajzánkodnak

A hagyományos ünnepeink sorába beékelődő Valentin-nap még mindig kissé ?gyökértelenül lebeg? a létjogosultságukat kereső új ünnepek sorában. A természetes szemérem és a vallásos erkölcsiség íratlan szabályai által meghatározott paraszti világban a szerelem és a szexualitás nyílt kifejezése tabunak számított. Ebből kifolyólag a magyar nyelv nemiséget kifejező szókincse elég szegényes, annak ellenére, hogy a testiségről mindig is beszéltek. A nemiség és a ?szív dolgai? búvópatakként törtek utat a népköltészet és a hétköznapi beszéd tolvajnyelvében, táncmozdulatokban, díszítőművészetben, fonóbeli és lakodalmas játékokban. Elődeink olyan kiforrott, mély szimbólumokkal ragadták meg a szerelem és a szexualitás jelenségét, hogy a mai ember magyarázat nélkül már aligha ismeri fel a szerelemnek ezt a titkos kódjelét. Az alantasnak tartott népi szóképeket még a polgárias nyelvújítás gyomlálta ki nyelvünkből.

 

A néprajztudomány születésének hajnalán részben komolytalannak, részben túlzottan pikánsnak tartották a nemiség és szerelem témáját. Kálmány Lajos, a finom lelkű szegedi tudós pap számára komoly fejtörést okozott, hogy népmese-gyűjteményének közlésekor mit kezdjen a mesékben megbújtatott, sikamlósabb jelenetekkel. Végül úgy döntött, hogy az arcpirongató részleteket a lábjegyzetben adja közre, mondván: ?a lábjegyzetet csak az nézi, aki tudós szemmel közelít a témához?.

 

A Laczkó Dezső Múzeumban február 14-én este, Valentin-nap alkalmából elődeink szerelmi életének hagyomány szabta kereteiről, azok felbomlásáról, tabukról, szimbólumokról és a mai ember számára különösnek tűnő népszokásokról elmélkednek.