A Scarlettben François-Guillaume Lorrain az Elfújta a szél című film keletkezésének körülményeibe avatja be az olvasót. A történet azonban nem a forgatáson kezdődik, hanem egy előszóval, amely röviden vázolja Hollywood korabeli nemzetiségi viszonyait. Ez az egy oldal nem csupán kontextust ad, de részben azt is megmagyarázza, miért szerepelnek a regényben ide-oda vetetten az Amerikától távoli európai eseményeket nagyon röviden összefoglaló mondatok. (A másik ok erre valószínűleg az, hogy megmutassa, hogy az álomgyárnak 0-24-ben kellett működni.)
Majd következik egy bevezető, amelyből kiderül, mit csinált 1917. április 6-án David O. Selznick, a film későbbi producere, főszereplője, Vivien Leigh, és a legjobb női mellékszereplőként Oscar-díjjal elismert Hattie McDaniel. Nem véletlen, hogy épp őket választja François-Guillaume Lorrain: ők voltak azok, akik a legerősebben akarták ezt a filmet, akiknek a legtöbbet jelentette ez a munka. Ahogy később kiderül, ketten közülük nehezen bírták józanon, a személyiség kisebb-nagyobb torzulása nélkül végigcsinálni.
De még mindig nem csattan a csapó, mert az első tartalmi egység, A jogok kérdése, az akkor teljesen ismeretlen Margaret Mitchell befutásáról és szokatlanul terjedelmes regényének sikeréről szól. Egész pontosan arról, hogyan jutott el a kézirat a publikálásig, hogyan lett néhány nap alatt kultikus státuszú, és hogyan került a regény David O. Selznick producer kezébe.
A következő egység, az előkészületekre koncentráló A Scarlett-hadművelet a legterjedelmesebb. Sok szálon és helyszínen fut a cselekmény, jönnek-mennek a színészek az álomgyárban, színésznők adják egymásnak a kilincset a produceri irodában, próbálják levédeni déliségük ismérveit a georgiaiak, egy angol színésznő pedig a fejébe veszi, hogy ő játssza el az Elfújta a szél női főszerepét.
A regényíró megmutatja, micsoda kockázatot vállalt Selznick ezzel a projekttel, tudva, irgalmatlan pénzt és energiát kockáztat. Láttatja, milyen őrület övezte már az előkészületeket is, és hogyan temette maga alá kitalálóit egy PR-ötlet, nevezetesen az, hogy bárki jelentkezhet Scarlett szerepére. Egy idő után ugyanis tényleg bárki jelentkezett, és voltak olyanok is, akik kihasználva a vidéki Amerika kitörésre vágyó fiatal lányainak hiszékenységét álcastingot szerveztek, és szexre kényszerítették vagy megerőszakolták a jelentkezőket. Tehették, mert a szereposztó dívány Hollywoodban nem volt ismeretlen bútordarab.
Csupán harminc-egynéhány oldal a Forogjon a körhinta!, amely hol a feszült hangulatú forgatásra visz, hol a nem kevésbé feszült hangulatú kulisszák mögé. Mert mindkét helyen egyre nagyobb a tét, és egyre fokozódik az őrület. És ez a producernél a leglátványosabb, aki egyre több felpörgető szorongáscsökkentőt szed, mellékhatásai miatt azonban fokozatosan hallucinációi támadnak.
A színes film akkoriban még újdonság volt, óriási technikai bravúrnak számított ennek az alkotásnak a leforgatása, és ezekről is vannak szép számmal érdekességek. Nem vagyok Elfújta a szél-ológus, nem néztem utána a filmtörténeti hitelességnek, de plauzibilisnek tűnik az, ahol és ahogy a francia író szerint a legenda született. Hogy csak néhány nappal a forgatás előtt derült ki, ki lesz Scarlett, hogy milyen körülmények között születtek meg a jól ismert képsorok, hogy a filmsztárok már akkor is kívülről csillogó, valójában tragikus életet éltek, és egyetlen szerepért hatalmas harcokat vívtak. Hogy a stúdiók miként adták-vették színészeiket, hogy mindennek ára volt, de a sztárság félisteni státuszt jelentett. Ha másnak nem, hát Clark Gable-nek biztosan.
Az Oscar-eső lehetne a happy end. Már a faji megkülönböztetés is árnyékot vetett a gálára és a díszbemutatóra, az epilógus viszont egyértelművé teszi, sem a producer, sem a főszereplők nem lettek maradéktalanul boldogok. David O. Selznick, aki mindenét kockára tette az Elfújta a szélért, a több mint százszoros haszon (3,85 millió dolláros költség, 400 millió dollár bevétel a kasszánál), a szakmai és a közönségsiker ellenére is a padlóra került. Anyagilag tönkrement, elvált a feleségétől, és soha többé nem tudott összehozni egy ilyen hatású filmet. Betegséggel fizetett megalomániájáért és perfekcionizmusáért, csakúgy, mint Viven Leigh. Róla nem csupán beteges féltékenysége derült ki, hanem az is, hogy az élettársa, Laurence Olivier fejéhez vágott sértegetések és őrjöngései a depresszió tünetei voltak. Hattie McDaniel nem törhetett ki Mammy figurájából. A film bevételéből vett egy kis házat, de szív- és cukorbetegsége miatt nem tudott dolgozni. Oscar-díjára tekintettel első afroamerikaiként vették fel a filmszínészek nyugdíjasotthonába, ott hunyt el.
A regényből Clark Gable-ről is sok minden kiderül – például az, hogy Hattie McDaniellel igazán jó barátok maradtak a forgatás után is –, ám az Ashley-t játszó Leslie Howard vagy a Melanie-t alakító Olivia de Havilland teljesen háttérbe szorul. Ez nem véletlen: a film nem az ő történetük volt. A szerző elsősorban azokra koncentrál, akiknek a privát életében és a filmes pályáján is mérföldkőnek számított az Elfújta a szél.
Elgondolkodtató, hogy az Elfújta a szél volt az első film, amellyel tudatosan célozták az afroamerikai közösséget, és emiatt folyamatosan egyeztették, kit hogyan ábrázolhatnak a filmben. Felvillantja, hogy Vivien Leigh fizetése jóval alacsonyabb volt Clarke Gable-énál, és bár a kezdeményezés hamar elhamvadt, de voltak, akik az egyenjogúságra próbálták felhívni a figyelmet. És ha már Gable. Annak a jelenetnek a kapcsán, amelyben Rhett Butler erőszakoskodik Scarlett-tel, kiderül a regényből, hogy a stúdiók megpróbálták eltussolni, hogy a színész korábban megerőszakolta partnerét, Loretta Youngot, aki végül megszülte az erőszakból fogant gyermekét.
François-Guillaume Lorrain Scarlettje olvasmányos, egyáltalán nem száraz és leíró, mégis információdús, Kácsor Zsolt fordításának stílusa pedig tökéletesen idomul ehhez. A két tényadat közti űrt fantáziájával töltötte ki, de nem vitte el a bulvár felé, csak a legszükségesebb mértékben foglalkozott a színészek magánéletével, annyira, amennyire az Elfújta a szél című film történetéhez a legszükségesebb. Rövid, egymástól snittszerűen elválasztott fejezeteivel olyan, mintha nem is dokumentumregényt, hanem forgatókönyvet lapozgatnánk.
