Két férfi ül a padon, beszélgetnek. Ránézésre teljesen egyformák. Az egyik híres író, a másik elismert orvosprofesszor. Most éppen kvízkérdéseket tesznek fel egymásnak, egyikük sem hibázik. A professzor nemrég elnyerte a Géniuszok géniusza címet, az író pedig az én fantáziám szüleménye. Akkor pattant ki az elmémből, amikor megtudtam, hogy a professzor gyerekkorában író szeretett volna lenni, sőt bele is kezdett több regény megírásába. A két férfit távolról figyelem, láthatóan kedvelik egymást, nevetgélnek, jól szórakoznak. Bár sajnálom megzavarni őket, egy idő után telefonon hívom az írót, hogy jelezzem, ideje befejezni a kvízjátékot, mert én következem.
Találkozót beszéltem meg dr. Kovács Attilával, hogy eltöltsünk együtt néhány órát. Szeretném tudni, milyen az ember, aki szinte képtelen hibázni műveltségi vetélkedőben, és akinek az elméje páratlanul működik. Az író, aki dr. Kovács Attila általam elképzelt énje, elköszön a professzortól, és diszkréten felém int, hogy szabad a terep. Jelzem neki, hogy ne tűnjön el végleg, mert még számítok rá.
Rajongok a televíziós kvízműsorokért, így aztán a tévéképernyőn keresztül dr. Kovács Attilát is ismertem. A Kiskunhalasi Semmelweis Kórház, a Szegedi Tudományegyetem Oktatókórházának reumatológus osztályvezető főorvosa 1996-ban szerepelt először televíziós vetélkedőben, azóta számos hasonló műsorban láthattuk.
Mivel kvízjátékosként már ismerem dr. Kovács Attilát, arra kértem, hadd nézhessek bele életének abba a szeletébe is, amelyik másról szól, vagyis a gyógyításról. Alig lépünk be a kórházba, máris kiderül, hogy a reumatológus főorvost mind a kollégái, mind pedig a betegek nagyon kedvelik. Attól a nővértől tudom meg ezt, aki útba igazít. A professzor egy angyal, mondja, és azt is hozzáteszi, hogy nemcsak a környékről, hanem az ország szinte minden szegletéből járnak hozzá, főleg mióta megnyerte a Géniusz című vetélkedőt, hiszen a televízión keresztül rengetegen megismerték és megszerették. Bár nem akarok előreszaladni a történetben, mégis itt kell elmondanom, hogy dr. Kovács Attila otthonában, ahová a rendelést követően kedvesen meginvitált minket, felfedeztem egy, az ablakba kitett rendszámtáblát, amelyen a Géniusz felirat állt. Hamar kiderült, hogy ezt a táblát is egy betegétől kapta a professzor, amit ő elismerésként értékel és természetesen örömmel nyugtáz.
Gyógyít, oktat, könyvet ír
De térjünk vissza a halasi kórház reumatológiai osztályára, ahol dr. Kovács Attila éppen beteget vizsgál. A hangulat jó, már-már kellemesnek mondanám, ha Imre bácsinak nem fájna a csípője meg a térde. De hát szegény nem tudja titkolni, amikor a professzor megvizsgálja. Megnyugtatásként elmondja, hogy a kezelése jó irányba halad, most körülbelül fél távnál jár a terápiában. A professzorban nagyon bízik, s én azt hiszem, ez az egyik legfontosabb dolog az orvos-beteg viszonyban.
A nővérek mind mosolyogva köszöntik a főorvost, megerősítik, hogy itt barátságos a légkör. A vizsgálat után bevonulunk az orvosi szobába, ahol a professzor megmutatja azt a reumatológiai szakkönyvet, amelynek szerzőgárdáját maga is erősítette. Hamar kiderül, hogy a szegedi egyetemen orvostanhallgatókat oktat, rendszeresen publikál tudományos folyóiratokban, ráadásul napokon belül megjelenik kvízkönyve, amelyet a könyvfesztiválon dedikál. Az elmém szülötte, Kovács Attila krimiíró erősen kihúzza magát a dedikálás hallatán, és arra gondol, ugye-ugye, mégsem sikkadt el teljesen a könnyebb, már-már szórakoztató műfajú írás sem a fontos orvosi és tudományos munka mellett. A krimiíró Kovács Attila ebben a pillanatban nagyon büszke a professzor énjére, nem mintha egyéb munkásságáért nem lenne az.
Bekapcsolom a diktafont, ne vesszen el egyetlen értékes szó sem. Dr. Kovács Attila a kezdetekről mesél.
– A magyar történelem szeretete mellett négy és fél éves koromban a nagymamám, édesanyám anyukája megtanított olvasni, mert elege lett abból, hogy állandóan kértem tőle az újabb és újabb meséket. Egy idő után magam is elkezdtem írogatni. A legelső művemből csak az első két fejezet készült el. Az első fejezet címe az volt, hogy A lovas. Úgy szólt, hogy egy éles indián füttyöt hallottam a prérin, és leszálltam a lovamról. Ennyi. Ezek a korai zsengék csak amolyan Karl May- és James Fenimore Cooper-plágiumok voltak ötévesen. Később aztán verseket, krimiket próbáltam írni. Kiskoromban már rengeteget olvastam, Verne Gyula-könyvektől kezdve Rejtő Jenőn át Agatha Christie-ig. A krimiket is imádtam, magam is próbáltam hasonlókat írni. Az első ilyen művem, ami persze szintén félbemaradt, a Családi kísértet címet viselte. Abból tíz fejezet készült el. Arról szólt, hogy egy család születésnap ünneplésére gyűlik össze, és akkor az egyik elhunyt rokonuk ruhájába beöltözve valaki ijesztgeti őket, és sorra gyilkolja meg a családtagokat. Úgy kezdődött, hogy „Szép volt a Trafalgar Square, de még szebb a Temze lágy hullámaival”. A második regényem a Dráma a síversenyen volt. Mindkettő abbamaradt.
Az író Kovács Attila bólogat és mosolyog, bár senki nem látja, de én tudom. Mindezt azért teszi, mert ő tudja, hogy azokból a korai zsengékből egy másik dimenzióban, ahol a gyerek Attilából végül nem orvos, nem rendező és nem újságíró lett, hanem író, bizony kiteljesedett az a sok-sok ötlet, és számtalan igen népszerű könyv született, amiért a szerző számos szakmai díjat és elismerést kapott. Legalább annyira sikeres, mint az orvos énje az általunk érzékelt világban, ahol épp most beszélgetek dr. Kovács Attilával, aki azt magyarázza, hogy mennyire szereti a krimiket, s bár nem ír kitalált történeteket, a nyomozásról nem kellett lemondania. Hogyan érti ezt?
– Orvosként az ember a maga hivatásában olyan, mint egy nyomozó. A beteget kikérdezzük, felvesszük az anamnézist, megvizsgáljuk, megnézünk egy röntgent, egy labort, és a fejünkben megjelenik tíz-húsz-harminc betegség. Igazából el kell döntenünk kiválasztásos meg kizárásos alapon, hogy mi is lehet a baj. Ez is egyfajta nyomozás, amit nagyon szeretek – mosolyog a professzor, akinek négy szakvizsgája is van: reumatológus, belgyógyász, ért a fizioterápiához és a farmakológiához is.
A ragyogó elméjű édesanya
S bár nem genetikus, mégis szóba hozom beszélgetésünk során az intelligencia, az ész és a genetika kapcsolatát. Máris édesanyját említi, akire méltán büszke, s akivel együtt bejártak számos országot, hol turistaként, hol pedig orvoskonferenciák kapcsán.
– Több orvos is volt a családunkban. Néhai édesanyám, László Aranka professzor volt idehaza az első női gyermekgyógyász egyetemi tanár, és az első orvostudományok doktora. Az öccse, László Nándor még a 80-as években, az Egészségügyi Minisztériumban a közegészségügyi és járványügyi osztályt vezette. Főleg az ő példájuk nyomán terelődtem az orvosi hivatás felé, bár gyermekkoromtól fogva én egy kicsit inkább humán érdeklődésűnek vallottam magam. Tizenhét éves voltam, amikor édesanyám azt mondta, hogy először végezzem el az orvosi egyetemet, aztán eldönthetem, hogy mivel szeretnék foglalkozni. Időközben nagyon megszerettem az orvosi hivatást, és úgy határoztam, ezt szeretném csinálni.
A professzor tehát megerősíti, hogy a kivételes elme öröklődhet, azt azonban ő sem tagadja, hogy a környezeti hatások, a család nagyban befolyásolja, ki mennyire tudja használni a hozott intelligenciáját, képességeit. Dr. Kovács Attila is a holtig tartó tanulásban hisz, és erre biztatja gyermekeit is, a tizennégy éves Detrét és a ma már orvosként dolgozó Kristófot is. Úgy tűnik, örökölték édesapjuk kiváló memóriáját, mindketten szeretnek kvízezni és jók is benne. Kristóf már az egyetemen is szervezett kvízesteket.
Hogy prof. dr. Kovács Attila hogyan készül fel a bulvártémákból, miért hajtja a mai napig a felfedezés vágya és hogy milyen krimisorozatot néz, az a Magyar Kultúra magazin 2024/9. számából derül ki, ahol több más, az ész és intelligencia témáját körüljáró cikk is olvasható. A magazinról további információk itt.
Fotó: Kurucz Árpád / Magyar Kultúra
