Vannak ezek a decemberi napok, amikor legszívesebben ki se dugnánk az orrunkat a lakásból. Amikor téli álomra hajtanánk a fejünket, mint a medve a barlangjában. Ilyenkor nehezen jön a jókedv, eléggé rá kell gyúrnunk, hogy mosolyra tudjuk húzni a szánkat.
És akkor hirtelen megjelenik a Sárga nyár, Grecsó Krisztián és Beck Zoli közös műve, amely a legszebb nyári emlékeinket idézi fel.
Teszi ezt úgy, hogy azt érezzük, lejjebb lehet csavarni a fűtést.
Ez az énekelt vers indítja a frissen megjelent, Hoztunk valamit magunkból című lemezt. Emblematikus darab, hiszen ez az első olyan mű, amelyet közösen alkotott meg a Beck–Grecsó szerzőpáros. Hangulatában, zeneiségében azt a pillanatot varázsolja elém, amikor a nagymamám kertjéből a fáról frissen leszakított, szottyos barackba beleharaptam, és a cukros lé végigcsorgott az államról a köldökömig. Emlékszem, hogy mindenem ragadt utána. Ebben a versben is van valami hasonló sziruposság.
Nem giccs. Inkább keserédes nosztalgia, amiben meg lehet fürdeni vagy magunkra lehet kapni, mint egy jó meleg kabátot, amikor túl hűvössé válik a valóság.
Mert az egész vers a régmúlt nyarakat idézi. Azokat, amik már nincsenek, látszólag véget értek, de továbbra is ott élnek az emlékeinkben. Szabadon előhívhatók, amikor szükségünk van rájuk. A múltunk ugyanis áthatja a jelenünket, beszivárog az itt és mostba, és így végeredményben megnehezíti. A múltidézés hatására lebegésszerű állapotba kerülünk.
A vers izgalmát leginkább az a rengeteg kép adja, amik kvázi szinesztéziaként működnek.
Az olyan sorok, mint a kadarkakék takarók vagy a sárga nyár rengeteg érzést, érzelmet vonzanak az olvasó/hallgató asszociációs mezőjébe. A kadarkakék takarókról eszünkbe jut a szőlő, a szüreti mulatságok, a sárga nyárról a napsugarak melege, a strandolások…
A vers első szakasza: a felhőtlen derű helyszíne, a múltbeli emlékek felszínre törése szívet melengetően hat.
Nagyon hasonló állapot ez ahhoz, amit a 30Y öltöztetnéd megint című száma idéz fel. Ám a vers további szakaszai tudatosítják, hogy ez a színekben és képekben tobzódó világ tünékeny, lezárt. Felidézhető, de nem hozható vissza vagy élhető újra. A paradicsomi állapot be van zárva a múltba: Most tél van és csend és hó és halál. Az aratók a matt fotókon egy eltűnt idő szereplői, az ifjúság a szuterénben egy dobozban pihen már, a mirtuszág pedig csak idézetként jelenik meg.
A vers második szakasza kifejezetten a hiányról, a nincsről szól. Az év szétporlik, az emlékek eltörnek, az arcok homályba vesznek.
Mert bár az emlékeinket elő tudjuk hívni, nagyon sok olyan múltbeli történés van, amelyek kiesnek az emlékezetből, ezáltal semmissé lesznek. Ahogy haladunk a versben, a kezdeti édes felhőtlenség lassan megkeseredik. A harmadik versszakban az öregedés, az elmúlás, a halál, a Semmi kerül fókuszba. Itt már a bizonytalan és zavaros jelenben vagyunk, ahol nincsen semmi úgy, ahogy elképzeltük. Nincs tétje a dolgoknak, az ösztönök kordába lettek fogva, és már szégyenkezni sincs miért. Eltűntek a szédítő magasságok, a rémisztő mélységek. Az utolsó sor pedig arról tudósít, hogy más emlékbe költözünk. Vagyis lassan mi is múlttá, tajtékká leszünk, csak a következő nemzedék emlékezetében élünk majd tovább.
Minél többször hallgatom ezt az énekelt verset, annál inkább érzem az ambivalenciáját. Mert az egyik síkon nincs más célja, mint hogy megidézze a felhőtlen nyarakat, ami jó érzéssel tölt el, ám az időre, a mulandóságra, az emberi lét tünékenységére is minduntalan emlékeztet. És ebből a szempontból érdekes megvizsgálni a refrént, ami egyszerre húzza alá és oldja fel a vers többi szakaszának hangulatát:
Zöldre húzom, ha zöld a rét / és kékre festem a kék eget / más jelét varrom / a sárga nyár integet.
Az első két sor arról szól, amit a japán költő, Macuo Basó az egyik haikujában így fogalmaz meg: „Kyotóban lakom, és a kakukk hangjára Kyotóba vágyom.” Amikor zöldre festem a zöldet, azzal lényegében azt mondom: minden úgy jó, ahogy van, nem akarom megváltoztatni. Ennek a haikunak hasonló az esszenciája: épp ott vagyok, ahová vágyom.
Ez az abszolút megelégedés állapota, amikor belenyugodtunk a sorsunkba. Nem harcolunk a világgal, hanem képesek vagyunk rezignált derűvel szemlélni.
Ám ez a megelégedettség a harmadik sorban megszakad, a kényelmes hátradőlés véget ér. Amikor más jelét varrom, az kiszakít a megszokottból. Éppúgy, mint a kakukk hangja. Bármilyen ismerős és kényelmes egy helyzet, ki lehet belőle szakadni, ha engedjük, hogy meglepetésként hasson ránk. Ez tulajdonképpen a bennünk lakozó idegenség, ami mindenütt ugyanaz, akárhány földet és tengert is járunk be életünk során. Ha ezt el tudjuk fogadni, meg tudunk vele békélni, akkor az elmúlt idő és a jelen konfliktusa feloldódik.
Így végül mégis képesek leszünk megszínesíteni a jelent, kékre meg zöldre festeni, majd örülni annak, ahogy az elmúlt nyár még visszaint felénk.
A vershez Bátori Gábor Jim által komponált videóklip a dal derűsebb oldalát fogja meg. Olyan képeket sorakoztat, amelyekről Beck Zoli azt mondta, hogy semmi közük ugyan a nyárhoz, a nézőben mégis kellemes érzéseket keltenek. A két szerző közti bensőséges viszonyról, a nyarak pompájáról, a boldog békeidőkről mesélnek az egymás mellé rendelt és gyakran a sárga villamosra vetített képek. És nagyon izgalmas az, hogy míg a múltbeli képek élénk és telített színekben pompáznak, a jelenben csak az elsuhanó sárga villamos színes, minden más szürke árnyalatos. A színek használata szimbolikus, a vers gondolatiságához illeszkedő: a boldog békeidők és a jelen szürkesége áll egymással szemben.
Grecsó Krisztián és Beck Zoli Sárga nyár című verse a Hoztunk valamit magunkból 2023. január 24-i lemezbemutató estjén, a Müpa színpadán is hallható lesz.
Fotók: Bátori Gábor Jim/sinco
