A világ egyre gyorsabban pörög, folyamatosan váltják egymást a különféle trendek, a technológia rohamtempóban fejlődik. Zúg a motor, dolgoznak a gépek, az emberre rákényszerített hiperaktivitás pedig lassanként felzabálja a valódi értékeket, a személyiséget, az egyéniséget. A fokozott tempó kiégéshez vezet.
Ezt kétféle alapállással úszhatjuk meg. Vagy szembemegyünk a diktált tempóval, és a lassú élet ideológiáját magunkévá téve kivonulunk a valóságból, ami kitaszítottá tesz bennünket.
Vagy a bohóc alapállását felvéve küzdünk meg a helyzettel. A bohóc az, aki pontosan látja a helyzetet, ám képes felülről tekinteni rá, és kikacagni azt.
Vagy ahogy Byung-Chul Han fogalmaz: a probléma egyetlen lehetséges feloldása az, ha idióták leszünk.
Mármint a görög idiotész értelmében: olyan magánemberek, aki kivonódnak a közügyek gyakorlásából, nem részei a közösségnek. Tehát az idióta a zóon politikonnal ellentétben bizonyos távolságból, nem bevonódva szemléli a társadalom működését. Ez a teljes szabadságot is jelenti.
Ebből az alapállásból szólít meg bennünket a Farkas Laura kurátori munkája során megvalósult Fun Fact – Tudjuk, mi van a pécsi Nick Galériában. Gresa Márton és Lázár Kristóf munkái korunk jelenségeit tematizálják, a képeikből feltörő szarkazmus és irónia ugyanakkor arra kényszeríti a befogadót, hogy bárgyún vigyorogjon a világba, amit már úgysem képes megmenteni. Ezek a festmények hangulatukban olyanok, mint a Kispál és a Borz Ágy asztal tévé című száma, amiben a világvégén mindenki kimegy a nagyrétre, hogy egy csoportkép erejéig belemosolyogjon a kamerába.
Ha már úgyis minden mindegy, akkor miért ne bulizzunk még egy utolsót, nem igaz?
Kettejük munkáinak különbsége főként abban áll, hogy míg Lázár inkább az ember elgépiesedésével foglalkozik, Gresát főként az érdekli, hogy a digitális kijelzők jelenléte, a vizuális zaj, a képvihar miképp változtatja meg az egyén ingerküszöbét, és hogy miként válnak túlterheltté az érzékeink.
A kiállítótérbe belépve Gresa New is always better című festménye fogad. A digitális interfészek világát idéző mű a képregények képépítési szokásait mímelve disztópikus világot tár elénk, amelynek egyes rétegeiben az átdigitalizált kultúra tipográfiai elemei és motívumkincse jelenik meg. A neonos színek, a kép rétegzettsége, a szimbólumok és feliratok halmozása a fogyasztói kultúra visszásságaira irányítja a figyelmet. Az új mindig jobb, állítja a kép gúnyosan, és a világ értékvesztésére, az új generációk fogyasztási szokásainak túlzó tempójára, valamint a tárgyakhoz való megváltozott viszonyunkra hívja fel a figyelmünket.
És bár súlyos a kép állítása, a kompozíció játékossága, fricska jellege megengedi, hogy kacagjunk a világ abszurditásán.
Lázár olykor banális, olykor robotikus figurái az egyén átalakulását vizionálják. Egészen felkavaró, ahogy az organikust a szervetlennel, az embert a géppel egybeolvasztja.
Itt már nincsenek éles határok, észrevétlenül válunk gépekké (gépiessé). Lázár nagy méretű szénrajzán modern metamorfózis érhető tetten, amelynek során az ember észrevétlenül csúszik át robotizált, abszurd teremtménybe. A képen megjelenő figurák annyira szürreálisak, hogy a néző tulajdonképpen nem is tudja: kétségbeesésének adjon hangot vagy nevessen az egészen. Lázár többi festményén pedig a világ banalitása vizualizálódik. A reflektálatlanul mosolygó, amőbaszerűen szétfolyó alakok céltalansága, narratíva nélkülisége megállásra készteti a befogadót. A karakterüket vesztett alakok az egyéniségek elmosódását, a tömegemberjelleg felerősödését tematizálják. És arról is szólnak, hogy az emberek egyre homályosabban látnak ebben a világban. Vakok vagyunk a valóságra, a valódi értékekre, a másikra.
Ilyesmit állítanak Gresa képei is: hogy abból az óriási vizuális zajból, ami folytonosan körülvesz bennünket, nehéz kiszűrni azt, aminek igazságértéke van. Vagy ahogy a művész fogalmaz: „Az emberek nem kapnak feloldozást az őket körülvevő világból, saját valóságukat csak a környezetük motívumai segítségével élhetik át. Képeink a másolat másolatai, a korunkat ellepő zajok feszültséget generálnak,
s vagy az van, hogy az ezen való kesergésbe belehalunk, vagy az Akropoliszra felmegyünk, és a csikket a városra pöccintjük.”
A Fun Fact – Tudjuk, mi van című kiállítás a pécsi Nick Galériában szeptember 3-ig látogatható.
Fotók: Nick Galéria/Tóth László
