Gulácsy, Na’Conxypan hercege

Mivel a tárlat szándéka az, hogy a néző közelebb kerüljön Gulácsy varázslatos karakteréhez, jó ötlet volt az önarcképeivel és a kortársai róla készített portréival indítani, mert ezek révén világossá válik, milyennek látta magát, amint az is, hogy a pályatársak milyennek gondolták. Elképesztő élvezettel helyezkedett bele különféle karakterekbe, olykor bolondként vagy bohócként festette meg magát, míg máskor képzeletbeli herceg vagy éppen szenvedélyes szerelmes. Olykor az Itália iránti odaadása hangsúlyos, máskor Danteként, holland parasztként, reneszánsz lovagként lép elénk. Mindegyik szerep a sajátja, de mind maszk is, ami elrejti a külső szemlélő elől a legbensőbb lényegét. A sok kép vágyakból és víziókból összetevődő arcot láttat – olyan művészt, aki keresi a helyét. Kortársai portréi alapján tétova, bizonytalan alak rajzolódik ki, aki zavarodottan lépeget a valóság szűk falai között.

A kiállítás következő része azt taglalja, hogy a festő milyen erősen kötődött az itáliai tájhoz, míg sokak számára csupán motívumgyűjtést jelentettek az olaszországi utazások. Festményei nem konkrét tájakat adnak vissza, hanem hangulatokat, látomásokat. Kompozíciói tele vannak érzékiséggel és titokkal: az Olasz mese égő narancsai és izzó vörösei szenvedélyes érzelmeket, míg A művész áhítata merengő, lírai hangulatot áraszt.

Érdekes az a falszakasz is, ami Gulácsy művészettörténeti parafrázisait állítja egymás mellé: Dantéhoz való vonzódásának bemutatását követően a preraffaelita hatásokat idéző vásznak következnek. Érzékiség, szenvedély, finom líraiság árad belőlük, stilizáltságuk, naturalisztikus, mégis dekorativitásra törekvő jellegük mágnesként vonzza a tekintetet. A Legendát líraivá teszik háttal álló alakjainak finom ívei, a Dal a rózsatőről nőjének kecsessége, finomsága tele van kifinomultsággal, tekintete és testtartása pedig sejtelmességet kölcsönöz a jelenetnek.

E terem fő festménye A varázsló kertje, amelyen két tekintet olvad egymásba szuggesztíven, és ezt még erősíti a háttérben sejtelmesen feltűnő rózsalugas derengő fénye. A törékeny, esendő nő megbabonázódik a férfi buja tekintetétől: a szempárokban vágy, sóvárgás és bűvölet tükröződik. Érdemes ezt a festményt összevetni a kiállítás végén található Extázissal, amelyen hasonlóak a tekintetek és az ábrázolt érzelmek. Utóbbin a mámoros, szenvedélyes ölelésben a férfi és a nő alakját lombos ágak, virágok fogják össze, így érzékeltetve természetes összetartozásukat és minden mesterkéltségtől mentes kapcsolatukat.

Gulácsy azonban jellemzően győtrődő, fájdalmas állapotként jelenítette meg a szerelmet. A Paolo és Francesca is ilyen kép: az egybeolvadó két alak kapcsolata bensőséges, intim, mégsem lehetnek együtt. Távolba meredő tekintetük az elillanó életre emlékeztet; a kompozíciót reménytelenség, melankólia járja át, amit a háttér fakó, ernyedt színei még fokoznak.

Érdemes különös figyelmet szentelni Gulácsy nőalakjainak, amelyek olykor finom lelkű, lírai lények, akikhez imádattal lehet viszonyulni, máskor viszont démonikus alakok, akik pusztítólag hatnak a férfira. Ez utóbbira jó példa a két Salome-ábrázolás, amelyek a nő érzéki és kegyetlen oldalát hangsúlyozzák.

Ez a vadság éles ellentétben áll Gulácsy rokokó hatású festményeivel, amelyeket aprólékos finomság, kellem és báj jellemez. Ezek között is jó pár olyan van, ami előtt érdemes hosszabban megállni. A Mária eljegyzését felületi játékai, a visszakaparások, az élesen húzott vonalak pezsgővé, a Vasárnap délután Comóbant édessége, kedélyes figurái vonzóvá teszik. Ez utóbbinak a képkivágása is egészen bravúros: az alsó terében látható arisztokratikus, mégis groteszk alakokra fókuszálunk ugyan, ám onnan a mediterrán hangulatú kövezett utcácska, valamint a betonkorlát felé szalad a tekintetünk.

Képzeletbeli birodalmát, Na'Conxypant és annak szereplőit megörökítő képei közül kiemelkedik a Na'Conxypani utcarészlet. Az elvágyódás helyszínén járunk, és úgy érezzük: ott ül a kávézó egyik asztalánál. Egy másik helyen magába roskadó férfit látunk csésze kávéja felett. Lefelé tekint, a válla megrogyott, törzsét összehúzza. A hatalmas ablaküveg mögött téli táj. Hull a hó, és az érett narancsok karácsonyi égőkhöz hasonlóan világítják be a misztikus, sejtelmes teret. Fantasztikus, borzongató csodavilág tárul fel, amelynek gondtalansága, önfeledtsége magával ragad.

A kiállítás zárásaként szereplő képeket már elborult elmével alkotta a festő. Emblematikus darab Az ópiumszívó álma fantasztikus víziója, amely össze nem passzoló elemek montázsolása. A kompozíció nagy részét vízfelület foglalja el, amelynek fenekéről különös alakú növények, gombák emelkednek fel, a víz felett pedig sejtelmes alakokat, rokokó dámákat, buborékot fújó szerecsent látunk. Az ismert motívumok, bár önmagukban teljesen valószerűek, itt irreális látvánnyá állnak össze. Ez mégsem szürrealizmus, hanem a festői szabadságból fakad, amely lehetővé teszi látszólag összefüggéstelen elemek egymás mellé illesztését.

A kijárat felé haladva fehér terem idézi meg Gulácsy azon éveit, amelyeket már tébolyban töltött. A fehér a hiány szimbóluma. „Mennyi nagyszerű festmény születhetett volna még!” – sóhajtják a falak.

A kiállítás augusztus 27-éig látogatható.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu