Elöljáróban pár szót az említett hasonlóságról. Tóth Krisztina 166 oldal terjedelmű, szövegtest megjelölésű könyvében a harminc számozott, rövid egység mindegyike egy testrészt jelenít meg címében (Ötödik fejezet, avagy a fej története; Tizennyolcadik fejezet, avagy a has története stb.), s az alkotói tevékenységébe (akár tévedéseibe) nemegyszer bepillantást engedő, közelebbről meg nem határozott történetmondó a vissza-visszatérő tárgyak, motívumok segítségével igyekszik regényes szövésűvé formálni a rövidtörténeteket. (Részleges) kudarca a sikere: a női és a férfi testre együtt és külön rávalló testrészek kevéssé hajlandók egy(etlen) testté szövegesülni, vagy egy szöveggé testesülni. Az epikai bőségével is jeleskedő kvázi-kisregény a történet(ek), a műfaj(ok) és az elbeszélő(k) lehetőségeit is megkérdőjelezve halad a mesélő mindenhatóságát nem ismerő, tartalmas és céltudatos felfedező útján.
Király Kinga Júlia tizenegy novellából kötötte egybe a Kalligramnál megjelent, ledérkönyvként jelölt kötetének főleg az első három fejezetben még (talán egy bizonyos Grétivel a középpontban) regényesnek tetsző, 217 oldalnyi anyagát. Valamennyi fragmentum egy élelmiszer vagy ital nevét viseli címként - mintegy ezek táplálják a testet, mely a szöveg közvetítésével küldi hangjait. Soroljuk fel mindet, az egész csupán néhány tucat karakter: A liszt; A tej; A só; A cukor; A kávé; A bor; A zsír; A méz; A fahéj; A maraschino; A víz (utóbbi ugyan inkább a Balaton vize, nem ivóvíz). A narrátori én hol konkrétabb, hol elvontabb, és - a benyomásunk szerint váltogatott és alighanem mindig női beszédpozíciók folytán - aligha lehetne egyetlen személyben meghatározni. A prózai matéria - mint emlékezés- és fantáziapróza - dús, hívogató.
Nem célunk a két könyv összehasonlítása, inkább az írástechnikai alapozás hasonlóságainak tudatosítása miatt volt szükség az összevetésre: a két mű együtt könnyebben és tanulságosabban helyezhető el a kortársi epikai mezőnyben (vagy, ha tetszik, a mai magyar írónők munkái között). Az együttes megítélésben mint nemes versengésben Király Kinga Júlia könyve jócskán lemaradna Tóth Krisztina nem tökéletesen megoldott, ám intenzíven működő Pixelje mögött, többek közt azért, mert a test hangjai ugyan lehetnek összerendezetlenek, diszharmonikusak, kevéssé tetszetősek (sőt gyakorta csak azok lehetnek), A test hangjainak viszont mindezt ökonomikusan, kiérlelten és relatív egységességben kellene tolmácsolnia. Ehelyett egy gyakorlótérre tévedünk, ahol a szerző mintha kiírna magából bizonyos dolgokat. Megoldásokat mérlegel, szavak és mondatszerkezetek húrját feszíti, az aforisztikusságot az anekdotikusságal ütközteti, egyszerűsítésekbe bonyolódik és bonyodalmak elől tér ki. Az 1976-ban Marosvásárhelyen született író e második könyve jeleit adja, hogy az erdélyi magyar próza része, de hangütése, beszédmódja azt is jelzi, hogy nagyobb egészekben: az egyetemes magyar, sőt a recens európai irodalomban szeretné tudni magát.
Nézzünk egyetlen fejezetet erényeivel és fogyatékosságaival az igazából össze nem függő, jobbára csupán hipotetikus kapcsolatokat ápoló tizenegyből. Forduló- vagy középpont helyen, hatodikként áll A bor. Már a kezdése is csattanós (majd a befejezése is az lesz): "A tisztviselőteleptől néhány saroknyira, s valamivel följebb a város legmagasabbnak hitt pontjától élt a fotográfus. Harminc éve álmatlanul". A fotográfus mint az azonnal múlttá váló jelen megörökítője: szimbolikusságában (és életrajziságában is) jól elkapott figura. Rálelünk pompás szóösszetételre: "[gyerekkori] tolvajnyelvemlék", pattogósan hitelesek a párbeszédek, s a nyomda ördöge is bedobja magát, amikor a "tökmagarcú" lányszereplő jelzőjét így választatja el a számítógéppel: tögma-garcú. Tökma garcú. Szép.
Másfelől: a fotográfus életének hétéves kortól felelevenített, nem szokványos szexuális emlékei szinte csak fitogtatják magukat, az egymást követő mondatok között olykor nincs logikus kötődés, kacifántos nyelvtani szerkezetek nehezítik a szövegkövetést, szövegértést, szolgálják a nyilván reméltnél kevésbé a groteszk humorosságot. Például a felajzottan szeretkező negyvenes nő pár kéjpillanatának "rengései egyszerre hivatottak mind longitudinális, mind pedig transzverzális hullámokat gerjeszteni". A keresettség minden vonalon nyomasztó, a visszakeresés pedig az olvasó számára nehézkes: egyrészt sima értési gondjai is támadhatnak az olvasottakkal (köztük a nyelvtani egyeztetési zörejekkel) kapcsolatban, de sokszor még nehezebb a nyomára jönni annak, miért mesélődnek el, miért így és ebben a sorrendben mesélődnek el, miért az étel- és italcímkéket hordozzák a történetek? Komolyan veendő, vagy önmagát parodizálja a szentenciázás? Hol keressük e könyv tényleges 'ledérségi együtthatóját'?, s külső fogásnál több-e az ételek-italok svédasztala, a meggyel ízesített mákos bejglitől a bioborig?
A legkevesebb újdonsággal a test szexuális hangjai szolgálnak: ez az esemény- és szókincs ma már a televíziós valóságshow-kban naponta visszaköszön. Az anyagcsere- és betegséghangok (egy ürítés, egy felfázás rögzítése) jóval több eredményt hozott az írói gyakorlótéren. A test hangjai egy rémségesen rossz passzussal fejeződik be - vagy inkább nem is ér véget, mert nem jelölt ki magának utat, legfeljebb csak szakaszokat. A "gyakorlás" eredménye mégsem haszontalan szöveg: elég pontosan mutatja, hol és miért lehet, kell újra-, felül- vagy túlírni.
