A költőnő harmadik kötete a Delej címet kapta. Ez a főnév a nyelvújítás alkotása, és a mágnestű két ellentétes, egymásban tükröződő pontját, a délt és az északot kapcsolja egyetlen sejtelmes kifejezéssé. A nyelvből mára kikopni látszó főnév jelentése: vonzás. Az a varázslatos csáberő, ami egymáshoz köti a szerelmeseket. Mennyivel szebb szó, mint a máig használatos, görög-latin eredetű „affinitás”, ami rokonságot, közelséget, határosságot is jelent (az arab eredetű, mára a bulvárlapok és a mindennapok nyelvében is gyökeret vert „kémia” lexémáról nem is beszélve).
A kötet első verse, a benövés egészen egyszerű, hétköznapiságában is elbűvölő intimitást jelenít meg: a versbeli beszélő, maga a költő nekifog, hogy jobb híján egy kopott nagyollóval levágja nagyanyja lábkörmeit. Mennyi érzelem, emberi melegség, szeretet, lelki finomság fér bele ezekbe a verssorokba:
nagyi riadtan néz, nem utálkozom-e,
én meg, mint valami régész,
figyelem, ahogy ázik a bőr, aztán nekilátok.
óvatosan fogom, mint egy leletet
körömkefével sikálom, összegyűrődik a csonton a bőr,
félek, kiszakad, finomabban próbálom,
korhadt évtizedek sóhajtanak,
csámpás, kilépdelt, trampli cipők.
Kezdeti állításunkat, hogy vers bármilyen élményből táplálkozhat, a lírai én címet viselő poéma is igazolhatja. Ebben a költőnő prózai tónusban beszéli el tulajdon földi létének eredetét, s ennek a születését megelőző állapotnak az esetlegességét, sérülékenységét fogalmazza meg, egyúttal pedig reflektál József Attila Mama című, szívszorító versére a padlásra teregetni induló anyával.
a padlásra ment kiteregetni.
megcsúszott és leesett a létráról.
a könyökével tartotta a hasát,
hogy nekem ne legyen bajom,
a keze szilánkosra tört.
A magzatkori sérülés nem múlik el nyomtalanul, talán épp ebből következik a vers zárlata:
megnőttem, szerintem jó voltam.
csak később romlottam el valahogy, (…)
Hogy az élet a maga kiismerhetetlen, esetlegesnek tűnő törvényei szerint folytatódhat, az kész csoda. A kislány kamasszá érik, Madách szavaival szólva: „Fénylő csillag, mely feltűnt a családnak, s csak későbben fejlik szokott pimasszá.” A felelőtlen kalandokat szerencsével megúszva, kipróbálva minden tiltott örömet, bandázást, kocsmai ivászatot, csavargást, éjjeli csibészségeket, parkoló autók tetején lejtett vad táncot, évek múltán ezeket az emlékeket felidézve kettős tanulságig jut el: „zavar, aki voltam, idegesít, aki lettem” – olvashatjuk a kamaszok című darabban.
Nagy Zsuka lírájának másik jellegzetes erőssége az efféle odaadó kitárulkozás mellett a falusi életforma realitásainak ismerete, versbe foglalása. Ugyan mi lehetne – vélnénk – a legkevésbé költeménybe kívánkozó szituáció, mint egy vérbő disznóvágás? A költőnő anélkül képes ábrázolni ezt a szinte barbár, mégis földhözragadt, hétköznapi rítust, hogy elemelné, magasabb, mitikus szintre tornászná fel. Nem: a téli emlék című poémában, ha a szavak puszta jelentését vizsgáljuk, tényleg nincsen semmi modorosság. Szinte magunk előtt látjuk a dermesztően hideg hajnalt, a hólepte alföldi parasztgazdaságot, a nagykabátos, bekecses, durva arcú férfiakat, a fáradt, kialvatlan arcú, elnyűtt, kendőbe burkolózott parasztasszonyokat, a viháncoló gyerekeket – és megborzongunk.
az udvaron erős pálinkaszag,
a kezembe nyomtak egy feles poharat.
később hánytam a kinti budi mögött,
amikor láttam, hogy mennyi vért lökött ki
magából a test, anyám meg szaladt
egy nagy tállal, hogy legyen a vér alatt.
mi bementünk, ittunk a győzelemre, (…)
S a poéta színről színre látja és láttatja azt, ami talán a saját jövő reménytelen horizontját is előjelzi: a szülők szürkeségbe fulladt életét. A vágyott boldogság, az örök, eltéphetetlen összetartozás csak önámítás, ahogy a mindennapi című költeményben is megjelenik.
két sértett ember kerüli egymást a házban.
régen kinőtték egymást, de egymás nélkül
nem tudnak összemenni,
(…)
sosem illettek össze, mégis
megcsinálták az életet, mindenestül, ketten.
most meg néznek maguk elé,
és azt hiszik, boldogtalanok.
Azonban más út nem látszik: számukra a család akkor is az egyetlen menedék, ha csupán társas magány. A szoros rokoni kapcsolat tehát, mint a táncteremben a kályha, amely ha izzó meleget nem is sugároz, de a megszokottság lustasága, kényelme révén nyújt valamilyen védelmet a külvilág fagyos idegensége ellen. Ennek a lényünket óvó közegnek az untig ismert frázisai elégséges szeretetet adnak a testi, fizikai kontaktuson, az ölelésen, a csendes odabújáson túl. Ezek azok a szófordulatok, suta, olykor megmosolyogtató, kissé szűkös nyelvi univerzumok, amikre mindig számíthatunk, ha olyan szerencsében van részünk, hogy nagycsaládi közegben eszmélkedhetünk. Nagy Zsuka nem felejtette el ezeket az otthon hallott kifejezéseket, s úgy kanyarítja őket magára, úgy burkolózik beléjük, hogy attól a családi nagyszótár című ciklusát lapozva az olvasója is megmelegedhet. E kötetrésznek a darabjai sokunk számára idegenül is ismerősen hangzanak:
„csilicsalikám/kicsilim/cihológus/temlonyka/osztkész/mennikellapiacra/aszontaapapbácsi
nagyiszótár
asszonytürlő/hústhússal/négyeskocsma/faszeg/borkén/borsodi/csípdvisszaneki/kisonokám/mertkádárapánk/eriggyinnen/gyerena//nécsak/he
nagyapaszótár
ügyesvagy/gyereenni/vigyázzmagadra/miértnemírsz/élszmég/igazánfelhívhatnál/szégyelldmagad/ miapáddal/hogynézelki/megnefázz/mikorkicsivoltál
anyaszótár
neodatedd/negyerebecipőbe/gyorsanmondjadlányomnemérekrá/nemmehetszsehova/ nemeztláttadtőlünkanyáddal
apaszótár
Ebből a kiszámítható, langymeleg közegből a félig érett felnőttkor világába megérkezve már a magára utaltság félelmei vesznek körül, ahol semmi sem magától értetődő, ahol meg kell állnunk a helyünket. Ott, ahol a siker a legfontosabb, és a boldogság megtalálása kétesélyes játék, ahogy a vadkamera című költemény alábbi strófájából is kitűnik:
Színlelt orgazmusok közt veszünk el,
de most jó, ketten hányunk
a tűzfalnál, és te azt mondod,
hogy még így is én vagyok a legszebb,
de ha kiöltözöm neked, sosem veszed észre.
Nagy Zsuka lírikusi munkásságának legfőbb tanulsága ez az illúzióvesztett, mégis lelket melengető hitelesség, mert a világ iránt érzett ősbizalom ugyan örökre elveszett már, azért mégiscsak van értelme az életünknek.
Nyitókép forrása: Helikon folyóirat
