Lengyel Istvánt Németországban és Európa-szerte Stefan Lengyelként ismerik. Bár Magyarországon tanult – az 1950-es évek második felében indult ipari formatervezés szakon –, és már fiatalon komoly elismerésre és jelentős megbízásokra tett szert, Németországban lett megbecsült formatervező és professzor, akinek előadásain, munkáin nemzedékek nőttek fel. Számos jelentős cég – például a Mercedes – vezető tervezői tanultak nála, s az iparban gyakran előfordult, hogy egy tehetséges fiatal munkáit látva azt kérdezték: Lengyel-tanítvány? Neves járműtervezővé lett egykori diákja szerint tanárukról az egyetemen az a bonmot járta, hogy „ha utánad lép be a forgóajtón, akkor is előtted jön ki”.
Lengyel Istvánt gyermekkorától vonzotta az építészet. A család barátja volt Gaubek József, aki a legendás Tátra mozit tervezte, a pesterzsébeti kissrácot pedig a látogatások alkalmával nemcsak a filmek nyűgözték le, hanem az épület is. Önálló, okos gyerek volt, akit foglalkoztatott a világ működése. Kiváló tanulóként a Kandón akarta folytatni, azonban az igazgató – személyes ellenszenv okán – továbbtanulásra alkalmatlannak minősítette. A 14 éves fiú – apja tanácsára – maga ment el a hivatalba, hogy intézkedjen a továbbtanulása ügyében. A folyosón sorakoztak a kérvényezők, ő azonban magabiztosan haladt el mellettük, hogy megkeresse, melyik irodába kopogtasson az ügye előrevitele érdekében. Szerencséje volt, mert éppen az illetékesbe botlott bele, aki miután elbeszélgetett vele, javasolta számára a pesterzsébeti 5. számú Gépipari Technikumot.
Lengyel István hamar megtalálta a helyét a technikum frissen indult acélszerkezettani képzésében. Művelt és nyitott szellemiségű tanárainak köszönhetően a reál tárgyak mellett a bölcsészettudományokban is örömét lelte. A rajztanárával közeli kapcsolatba került, a pedagógus pedig jó érzékkel az akkor frissen induló ipari formatervezés szak irányába terelte. Dózsa Farkas András lett a mestere, akit zseniális koponyaként és kitűnő konstruktőrként jellemez. – A legtöbb diák képzőművészeti gimnáziumból érkezett, a technikumban tanulók kisebbségben voltak, Dózsa Farkas azonban becsülte ezt a tudást. Ő sem volt technikus, mégis rendkívüli módon érdekelte a dolog, és kezdettől arra biztatott minket, hogy keressük a kapcsolatot az ipari vállalatokkal. A művészet felől érkezők jelentős része azonban múzeumokba járt ihletforrás után, míg én vállalatoknál kilincseltem.
Dózsa Farkas mindig is egyenrangúnak tekintette a tanítványait, és – mint Lengyel mondja – ez a szemlélet az ő pedagógiai attitűdjét is meghatározta. Amikor mesterük megbízást kapott a Csepel Vas- és Fémművektől, hogy tervezzen egy robogót, a pályázaton legjobbnak bizonyult tanítványaival – köztük Lengyellel – közösen készítette el a Tünde nevű motorínót. Mire Lengyel a diplomamunkájához fogott, már kiterjedt kapcsolatokkal rendelkezett az iparban, és egy újságcikken fellelkesülve maga ajánlkozott a Fővárosi Villamosvasút Akácfa utcai központjában egy új villamos megtervezésére. A vastag, hajlított íves Bengálit örömmel fogadta az egyre gyarapodó utazóközönség, s leginkább csak becenevén, bengaként emlegette. Ez lett Lengyel karrierjének első fontos állomása. Attól fogva kézről kézre adták: a Ganz vele terveztette meg az ipari körülmények közt gyártott úgynevezett ipari csuklós villamost, miközben tanársegéd is lett az Iparművészeti Főiskolán.
1963-ban járt először a vasfüggönyön túl, és a Bécsben eltöltött néhány nap alatt nyilvánvalóvá vált számára, hogy a további fejlődéséhez külföldön érdemes tanulmányokat folytatnia. Mikor feleségével egy turistaúton Németországban jártak, lehetséges egyetemi állás után érdeklődött. Végül Ulmot ajánlották, ő pedig – hazatérte előtt – elvitt néhány tervet az egyetem legendássá lett grafikus-tervezőjének, Otl Aichernek. Egy héttel később jött a levél, amelyben asszisztensi állást ajánlottak neki. Lengyelt egy akkoriban legendás formatervező, Hans Gugelot vette maga mellé, és a tervező a kötetben hangsúlyozza korai tapasztalatait: a magyar formatervezés semmivel sem volt rosszabb, mint a nyugati, csak a technológia és a kivitelezés minősége tért el. Az egy év eltelte után Essenben talált állást, ám a követségen nem hosszabbították meg a tartózkodási engedélyét, így magyar útlevél nélkül, Fremdenpass-szal (hontalanútlevéllel) maradt a Német Szövetségi Köztársaságban.
Lengyel kezdettől fogva az ipari hangsúlyú formatervezés mestere volt, egy darabig Essenben komoly küzdelmet kellett vívnia a korábbi, művészetközpontú képzés képviselőivel, akik olyasféle szlogenekkel hergelték a diákokat, hogy „miért akarnál művészet helyett WC-kagyló- tervezésből diplomázni?”. Lengyelnek azonban meggyőződése volt, hogy míg a művészet individuális terület, a design csapatjáték. – Én mindig arra törekedtem, hogy az adott tárgy minél komfortosabban használható legyen.
Számunkra talán már természetes, hogy a porszívó kerekei elöl és hátul is körbeforognak, így könnyen mozgathatóak, vagy hogy a babakocsit egy ügyes mozdulattal biztonságosan „lezötyögtethetjük” a lépcsőn, azonban ezekhez a mindennapjainkat megkönnyítő újításokhoz kiváló tervezőkre volt szükség, akik nemcsak a tetszetős külsőt, hanem a funkció optimalizálását tartották szem előtt.
A kötet gyönyörű fotókkal, kézzel rajzolt tervekkel és írásos dokumentumok képeivel illusztrálva járja be – az életúton túl – a legendássá lett tárgyak történetét. Ahogyan a tanítványok emlékeiből kiderül: Lengyel a legnehezebb helyzetekben is megőrizte higgadtságát, mosolyát, talán nincs is, ami ki tudná hozni a sodrából. Amikor arról kérdezem, mi az, amit továbbadott, amiről felismerik a tanítványai munkáiban is az ő szellemiségét, azt feleli: – A szemlélet. Hogy mit látunk egy megoldandó problémában. A problémamegoldásból indulnak ki az innovatív dolgok. Ha most kinézünk az ablakon, talán mindannyian mást veszünk észre, de mindig akad egy-két ember, akivel hasonló a látásmódunk.
Stefan Lengyel maximalista, ez már a könyvbemutatón is kiderül, kollégái, tanítványai a kötetben mégis elsősorban más erényeit: a határozottságát, empátiáját, alaposságát hangsúlyozzák, valamint kiváló diplomáciai érzékét, amellyel még az általa hibának vélt vonatkozásokat is érzékeny figyelemmel tudja elővezetni. Tanítványait gyakran igyekezett maga elé tolni a „forgóajtóban”, és tehetséges diákjait gondolkodásra, továbbtanulásra ösztönözte. Ahogyan Marion Digel professzor fogalmaz: Lengyel az európai design egyik megkerülhetetlen alakja. Szakmaszervezőként és nemzetközi rangú zsürorként pedig bejárta a világot: Kanadától az Egyesült Államokon át Japánig.
Lengyelt az 1980-as évek derekán – amikor bő húsz év után hazalátogatott Magyarországra – megkereste a MOME jogelődjének egyik oktatója azzal, hogy ha felkérnék, tanítana-e itthon. 1985-ben tartott egy emlékezetes előadást, amelynek témája „egy levél útja” volt – sorra vették a folyamat minden elemét: a levélpapírtól és borítéktól vezető utat a postaládák küllemén át a levelet kézbesítő postás viseletéig, és ehhez a komplex szemléletmódhoz az iparon oktatott diákok mindegyike tudott kapcsolódni. Arra a felvetésre, hogy idős korában miért tartotta fontosnak, hogy részt vállaljon a magyar képzés reformjában, azt felelte: „Az én koromban a német professzorok golfozni járnak, én meg a Zugligetbe! Mindenkinek más a hobbija.”
Mikor a kötet szerzői azt kérdezik tőle, sikerült-e mindent megvalósítania, azt feleli: „Nagy kár, hogy nem tudok írni!” Nekünk viszont hasznunkra vált, hogy a kötet szerzői – Füzesi Dorottya, Húnfalvi András, Kálmán Zsuzsa és Szentpéteri Márton – tudnak, így egy igazán tartalmas, olvasmányos és gazdagon illusztrált kiadványt vehetnek kezükbe az olvasók.
A cikk a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem kiadásában megjelent Stefan Lengyel designer című kötet alapján készült.
