A hetvenes évek végén történhetett, hogy egy paparazzo (ugye milyen szent borzadállyal mondtuk ki ezt a szót régen?) lefotózta a Castel Gandolfó-i pápai nyaraló kertjében úszó, majd a napon szárítkozó II. János Pált.
A képekért nyilván sokat fizethettek, hiszen a katolikus egyház fejét még rövid ujjú ingben sem lehetett látni soha, nemhogy fürdőgatyában.
Másrészt a medencét a sportszerető új pápa kérésére építették, ezért esetleg olyan célja is lehetett a publikálásuknak, hogy „leleplezzék” a szegények barátját, a titkos főpapi „dőzsölést”. Szerintem azonban a „sajtóbravúrnak” ezzel együtt sem volt sok értelme, mert a lengyel pápa kivételes népszerűségén semmit sem rontott. Sőt csak még nyilvánvalóbbá tette, hogy a lesifotósok tevékenysége mennyire alantas, hogy számukra semmi sem szent. Hogy pusztán a leselkedési hajlamot akarják kiszolgálni, és a képeiknek semmiféle társadalmi hasznuk nincsen.
Azt azonban nagyon is el tudtuk képzelni, hogy mennyire nehéz kenyér lehet orvul fotókat készíteni legtöbbször magas kőfalak mögött élő, jól őrzött hírességekről: hogy milyen extra fotósfelszerelés, óriási teleobjektívek és nem utolsósorban mennyi találékonyság, kitartás szükséges a titkos képek elkészítéséhez. Arról nem is beszélve, hogy mivel ez a munka félig-meddig illegális, a fotós nem számíthat hírnévre, általános megvetés sújtja, és akár büntetőjogi következményekkel is szembe kell néznie. „Jár” tehát neki a jelentős honorárium, hiszen semmi más nem ellentételezheti „hősies erőfeszítéseit”.
Ami egykor néhány extravagáns és deviáns „szellemújságíró” tevékenysége volt, az mára bárki számára lehetséges passzió. Ennek egyik oka a technikai lehetőség, amelyet a fotók és videók készítésére alkalmas telefonok biztosítanak. Ahogyan a blogok révén mindenki megpróbálkozhat a véleményvezérséggel, a videózás révén helyszíni tudósítóvá válhat. Ez még egyszerűbb is, hiszen semmiféle elő- és utómunkát nem igényel, nem szükséges a felvételt kontextusba helyezni, és azt sem kell tudnunk, hogy a készítőnek mi a véleménye és mi volt a motivációja. Egyébként meg kinek mi köze hozzá? Ennél demokratikusabbat el sem lehet képzelni. Mindenki azt videóz le és tesz nyilvánossá, amit csak akar, sőt ha bűncselekményt rögzít, még a rendőrségnek is hasznára lehet vele.
A személyiségi jogok ugyan jelentenek némi problémát, de tapasztalataim szerint ezzel soha senki nem szokott faxnizni, és a jogi szabályozás is elég életidegen. Nem lehetséges ugyanis egy utcai atrocitás minden szereplőjét és még a járókelőket is végigkérdezni, hogy hozzájárulnak-e a videó készítéséhez. Éppen az a lényeg, hogy akár hozzájárulnak, akár nem, a felvétel elkészül, és kifejti a hatását. Aztán hogy erről ki mit gondol, majd elmondja utólag, amikor már sok ezer vagy akár sok millió ember látta. Minél többen látják, annál jobb. Kis túlzással a nézettség az egyetlen szempont. A magas nézettség mindent igazol és jól fizet. Majdnem mindegy, hogy mivel érjük el.
Ez a bulvár logikája. Szóljon nagyot, a többit majd az ügyvédek elintézik.
Mindenki zsebében ott a fegyver, miért ne használná, ha ahhoz van kedve?
Sokszor eltöprengek azon, milyenek lehetnek a hétköznapok konfliktusai egy olyan országban, mint az USA, ahol az emberek tudják egymásról, hogy szinte mindenkinél lőfegyver van. Békülékenyebbek vagy éppen harciasabbak lesznek ettől? Felelősebben vagy „vagányabban” viszonyulnak egy-egy nézeteltéréshez? Más a helyzet, ha gyerekről van szó, és olyan is előfordulhat, mint éppen nemrég, a 17 éves Kyle Rittenhouse esetében, aki önvédelemre hivatkozott, miután rátámadtak, és két embert lelőtt. A bíróság pedig fel is mentette. De ami bennünket, érett felnőtteket illet, az a helyzet, hogy mindannyian ahhoz a gyerekhez hasonlítunk, aki egyedül marad otthon, és kiveszi apa vadászpuskáját a nyitva hagyott fegyverszekrényből. Egyszerre válik ön- és közveszélyessé, anélkül, hogy tudna róla.
Vadászok és prédák vagyunk mindannyian. Végtelenül kiszolgáltatottak és félelmetesen veszélyesek egyaránt, mivel mi is lelőhetünk másokat, de bármikor áldozattá is válhatunk. A nagy demokrácia így fordul ellentétébe, válik embertelenné. Arra a válófélben levő házaspárra is emlékeztetünk, akik mindketten állandóan titkos felvételt készítenek a beszélgetéseikről, sőt még provokálják is egymást, mert minden, amit a másik mond, előnyhöz juttathatja őket a válóperben.
Mindenki dokumentál és mindenkit dokumentálnak, de legalábbis ki van téve ennek.
Egyáltalán nem sejthetjük és nem uraljuk a nyilvánossá tett felvételek hatásait, amelyekkel könnyen tönkretehetjük egymás. Már a kiindulópont is hibás, hiszen senki sem kötött szerződést arra, hogy valóságshowhős lesz. Valójában egymás életét raboljuk el, amikor videók nyersanyagaként kezeljük a többi embert. Ám már régen nem uraljuk ezt a rendszert, hanem aktív és passzív szereplőiként egyaránt kiszolgáltatottjai vagyunk.
Andrei Hutuleac a bulvár sok évtizedes előkészítő munka után kiteljesedett rémuralmát mutatja be a filmjében, amelynek – mint az előzőekből már kiderült – csak a technikai alapját jelenti a videók bárki számára lehetséges készítése. A nagyobb baj az, hogy már mi magunk is átvettük a kártékony szemléletmódot, és egy aljas gépezet fogaskerekeivé váltunk. Gondolkodás nélkül állunk be a kórusba, amikor valakit el kell ítélni, meg kell szégyeníteni, sőt nyilvános lincselésben is nagy kedvvel veszünk részt. Kéjjel vetjük bele magunkat minden olyan tevékenységbe, amelytől valakinél különbnek érezhetjük magunkat, és veszünk el lehetőleg minden méltóságot a ki tudja, milyen alapon, sokszor úgymond divatból kiszemelt áldozattól. Mintha a legősibb és legalantasabb ösztöneink támadnának fel ilyenkor, és valakinek a megkövezésében vennénk részt. Az indokok a legváltozatosabbak lehetnek, és egyáltalán nemcsak súlyos vétségeket szankcionálnak, hanem bármiféle eltérést, a nagy többség szokásaival való dacolást, sőt gyakran „közbűnöket” is, amelyekkel csak akkor van gond, ha fény derül rájuk.
A #dogpoopgirl hősnőjét egy fiú levideózza a metrón, miután frissen örökbe fogadott kutyusa a padlóra hány, és ő a metróőr felszólítására sem hajlandó a hányást feltakarítani. Az utastársak mindegyike indokolatlanul ellenséges Alinával, és olyan ádáz dühvel esnek neki, mintha már kifejezetten várták volna, hogy végre balhé legyen. A netre feltett videó nyomán Alinát és a metróőrt is elbocsátják a munkahelyéről. A barátját, aki amúgy őszintén szereti, miután megtudja, hogy titokban videózta az intim együttlétüket, elkergeti, a kutyáját megmérgezik, és hiába kér emiatt segítséget ugyanazoktól a rendőröktől, akik korábban a metrós eset miatt alaposan megbírságolták.
Aztán szinte új személyazonosságot kell felvennie, hogy a nyomasztó eseménysor következményei alól mentesülhessen, elrejtőzhessen és új életet kezdhessen. A sokgyermekes metróőr kétségbeesésében felgyújtja magát, ám kórházi lábadozása csak addig érdekes, míg elő nem szedik és a mennybe nem menesztik azt a férfit, aki végül feltakarította a hányást. És ez az őrület, komplett életek lenullázódása egyetlen videó következménye. Felelősséget azonban senki sem vállal a történtekért. Úgy tűnik, nincs is egy bizonyos személy, akit elő lehetne venni, és mindenféle kísérlet, amely a „videószabadság” letörésére irányulna, kudarcra van ítélve. Alkotmányba, sőt az egyetemes emberi jogok nyilatkozatába ütközne. A kocka el van vetve, és a szellemet már senki sem gyömöszölheti vissza a palackba. A képek, a videók követhetetlen áradása és a látszat uralma ellen már senki sem képes hatékonyan fellépni.
A videók nézői, vagyis az egész világ elhiszi ugyanis, hogy a valóságot, méghozzá a legvalódibb, legkendőzetlenebb valóságot látja: magát a történést a jelen idejében.
Kérdésnek, kételynek ezután nem lehet többé helye, a látottak alapján megalapozott ítéletet hozhatunk a történtekről és erkölcsi vonatkozásaikról. Pedig valójában a leghamisabb képet kapjuk róluk. Az egész eljárás maga a félrevezetés és a becsapás, a bulvár létrontó mesterkedése. A tények, amiket elénk löknek, önmagukban jelentéstelenek, és jellemző, hogy a filmben, videó ide vagy oda, még maguk a tények sem stimmelnek, hiszen nem ürülék, hanem hányás volt a metró padlóján, és a gazdi nem is tudta volna feltakarítani, mert nem volt mivel. Csak úgymond az erkölcsi keret stabil, amely szerint egy utas nem tett eleget a közösséggel szembeni kötelezettségének, és ezért semmilyen büntetés nem elég súlyos számára.
Azzal, hogy objektívan és objektívvel közelítünk másokhoz, a kamera szenvtelen, lecsupaszító árulásának tesszük ki őket ahelyett, hogy megértéssel, segítő szándékkal, irgalommal fordulnánk hozzájuk.
Galla Miklós egyik stand up műsorában az az intelem hangzott el, hogy ha valakit a közelünkben megtámad egy medve, ne videózni kezdjük a jelenetet, hanem életet mentsünk, például próbáljuk meg a fenevadat elijeszteni. Ám úgy tűnik, egyetlen medve sem annyira veszélyes gyilkos, mint mi magunk – szelídítőre pedig egyelőre hiába várunk.
Nyitókép: Jelenet a #dogpoopgirl című filmből. Forrás: a film Facebook-oldala
