„Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.”
(Juhász Gyula)
Puskás Róbert Antal pálos tartományfőnök
A mindenszentek és a halottak napja két külön ünnep, amit a katolikus egyház külön-külön tart. A népi hagyományban mégis összefolyik a kettő. Mindenszentek napján mennek ki az emberek a temetőbe gyertyát gyújtani – ezt megelőzi az is, hogy rendbe teszik a sírokat, virágokkal díszítik azokat. A mindenszentek napja azoknak az ünnepe, akiket szentekként tisztelünk, akik a mennyországban vannak már. Ezzel szemben a halottak napja azokról szóló megemlékezés, akik elhunytak, olyan rokonaink, ismerőseink, akikről még nem tudjuk, hogy az Isten színe látására jutottak-e. Akikért imádkoznunk kell. A szentekért már nem imádkozunk, ők imádkoznak értünk. Viszont a többiekért, akik a tisztítótűzben a tisztulás állapotában vannak, azokért imádkoznunk kell. A halottak napján a katolikus egyházban az a szokás, hogy feketében tartjuk a szentmisét, ami a gyász és a bűnbánat jele. Ilyenkor az emberek kimennek a temetőbe, hogy egyénileg is imádkozzanak a halottakért. Ehhez az ünnepkörhöz tartozik a halottak nyolcada – a mindenszentek utáni nyolc napban a katolikus egyház teljes búcsút engedélyez mindazoknak, akik imádkoznak a halottakért. Ez azt jelenti, hogy azokért, akik a tisztulás állapotában vannak, különleges erővel hat az imádságunk. Ebben a nyolc napban megszabadulhat egy-egy ember a tisztulás állapotából és Isten színe látására juthat.
Rácz Norbert Zsolt, a kolozsvár-belvárosi unitárius egyházközség lelkésze
Hivatalosan az unitáriusok között nincs olyan szertartás, amellyel a halottakra emlékezünk. Sőt, a mindszentek napjáról való megemlékezést kifejezetten tiltották a korábbi századok zsinatai. Mindazonáltal napjainkban egyre több gyülekezetben (közöttük abban, amelyben én is szolgálok) valamilyen formában megemlékezünk a halottakról. Valószínűleg azért van ez így, mert az ember vele született vágya az, hogy a megjelölt időben felidézze azoknak az emlékét, akik immár lelkükben élnek tovább. A mi kolozsvári gyülekezetünkben november elsején, alkalmi istentiszteleten szoktunk megemlékezni a halottakról. Ilyenkor meghívjuk mindazokat, akik az elmúlt esztendő folyamán kísérték ki szeretteiket a temetőbe. Az istentisztelet énekkel kezdődik, imával és prédikációval folytatódik.
A szószéki rész után, a templom központját jelentő úrasztalától név szerint megemlítjük az elmúlt évben elhunyt gyülekezeti tagokat, a jelenlevő hozzátartozókat arra kérjük, hogy jöjjenek ki, s az asztalon levő, égő gyertyáról gyújtsanak meg egy-egy teamécsest. A központi gyertyáról a láng átterjed a teamécsesre. Új láng jelenik meg, amely mégis ugyanolyan, mint a korábbi, s közben a korábbinak az ereje nem fogy. Ugyanígy azokkal, akik elhunytak, megmarad a lelki kapcsolat, tovább élnek bennünk, általunk és – hitünk szerint – Isten örökkévalóságában. Ezután mindenkit meghívunk, hogy gyújtson egy-egy szál gyertyát szeretteiért. Végül a szertartást vezető lelkész mécsest gyújt azoknak az emlékéért, akikre senki sem emlékezik már. Az istentisztelet imával és énekkel ér véget. Mivel ez a megemlékezés gyülekezeti jellegű, sajátos, ezért nincsenek olyan specifikus énekek és imádságok, amelyeket ilyenkor szoktunk énekelni. Mindazonáltal arra törekszünk, hogy olyan egyházi énekeket énekeljünk, amelyek alkalomhoz illők.
Forró László református lelkipásztor
A református álláspont szerint a halál pusztán egy kapu, amelyen át kell menni Isten országába vagy az örök kárhozatra. Így, természetszerűen nem beszélünk sem közbeeső állapotról, sem az úgynevezett lélekalvásról, következésképpen pedig sem mindenszentekről, sem pedig halottak napjáról. Viszont a szekularizált társadalom spirituális útkeresése, a materialista gondolkodásban meglévő, a felmenők iránti tiszteletadás és a róluk való megemlékezés kényszere, valamint a római katolikus álláspont és rítusok kézenfekvősége a református gyülekezetekben is valósággá tette a halottak napját. Gyakorlatilag immár fél évszázada koszorúkkal és gyertyás-mécseses világítással emlékeznek meg az elhunytakról a halottak napján. A hivatalos egyház, a református tanítás és etika, valamint a meggyökerezett szokások között tétovázik. Ezért történhet meg, hogy helyenként a lelkészek egyáltalán nem veszik figyelembe a halottak napját, másutt pedig meghirdetett időpontban, temetőbeli istentisztelettel veszi kezdetét a gyülekezeti megemlékezés. Az utóbbi álláspont lassan általánossá válik, úgyhogy az igehirdetések Isten országának már a földön megmutatkozó immanens etikai hajtóerejére fókuszálnak.
