Sötét képi világ, köd, monoton felvételek. Az Eltörölni Frankot egy előadóművész élményét követi végig, akit a hatalom különböző eszközökkel próbál meg leszerelni. Annak ellenére, hogy Franknek, a punkzenésznek több ponton is felajánlják a kiutat, mindennek ellenáll, minden lehetőséget elutasít. Végül elektrosokk-kezelést kap. A katarzis az egyik ilyen jelenetben tör fel, amely meg is pecsételi a „sorsát”. Egy pszichiáter útlevelet ajánl neki, de azt is megkérdezi tőle, miért nem eszik. Frank az útlevelet úgy fogyasztja el, mint Andy Warhol a hamburgert.
Az Eltörölni Frankot témájaként a politikai pszichiátria, a punkzene és a diktatúra egyéni megélése, voltaképp a magány jelölhető meg. A témák az állandó megfigyelés zajaiban, a repülők, a sziréna, a metró, a teherautó és a motyogás hangjaiban, a gitár és a mikrofon torzításában, a pszichiátria és a paranoia érzékeltetésében érnek össze. A film voltaképp egyetlen elemre is redukálható, mégpedig a hangra, amely szimbolizálja a beszédet, a beszéd funkciójának és jelentésének felszámolását a pszichiátrián éppúgy, mint az elhallgatást, elhallgattatást, az ellenállást és a punk stílust.
A narratívában a helyszínek átmenet nélkül váltják egymást, a film azonban mégsem álomszerű. Képszakadásokkal maradnak ki darabjai. Frank a pszichiátriát a hangokon keresztül fedezi fel, ahogy az ott lakókat is az általuk kiadott hangok alapján ismeri meg. Megfigyelő, akinek a szeme és füle elé tárul a pszichiátria és a politikai hatalom valósága. Olykor úgy tűnik, mintha csak egy árnyék volna, és ott sem lenne. A képzelet és a valóság ebben a világban úgyis felborul. A képzelet játékától nem is kell elvárni, hogy lefesse a valóságot. Éppen ezért a jeleneteket akár fel is lehetne cserélni egymással, hiszen a cselekmény a film végére egyre inkább lényegtelenné válik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nincs cselekmény, ugyanis a hangok folyamatosan cselekednek és cselekvésre akarnak késztetni. Cselekvésre késztetik a főszereplőt.
„Nehéz kezelni a valóságot” – jön a válasz Frank kérdésére, hogy miért tartanak fogva egészséges embereket.
De mit jelent az egészség, a normalitás, mikortól válik paranoiává a félelem és a rögeszme, hol vannak a határok? Sokszor tényleg úgy tűnik, mintha Frank nem tudná, hol van – hogy mi a valóság. De ennek nem feltétlen az az oka, hogy megőrül. Van egy másik oldal is, vannak más kérdések, amelyek felvetődnek, amelyek mindenkihez szólnak. Az ember mennyit képes befogadni a saját valóságából, és milyen tudást birtokol a világról, amelyben él? Mennyit tud azokról a hatalmi, politikai és társadalmi rendszerekről, amelyek az életét és a gondolkodását is mozgatják?
Idegrendszer, a fej központúsága, a test meghurcolása. A film néhol mintha túl egyértelmű, lapos, szükségtelen metaforákat használna, hogy a hatalom elnyomásáról szólhasson. Galambok a bezárt szobában, a terasz és az onnan látható megfigyelőautó, verés, fejsérülés, vérköpés, kopaszság, szökés. Ezeknél sokkal erősebben hat, hogy a punk szimbólumaival nyomatékosítja a hatalom erejét.
Például az üvöltés válik a legfontosabb igévé, amelyet Frank használ.
Biztosítótűvel szúrja át a fülét, amikor a metrón utazva számon kér mindenkit, hogy miért beszélnek, ha eddig hallgattak. A film ugyanakkor megfosztja a punkot saját szerkezetétől annak érdekében, hogy áthelyezhesse egy olyan „beteges” közegbe, amellyel természetesen olvadhat egybe: a pszichiátriára. A punk a pszichiátria zenéjévé válik. A politikai pszichiátria az egészséges tudat, ez a stílus pedig a zene „megsemmisítéséről” szól, a zene elnyomásáról és a szövegbeliség prioritásáról. Minden zaj, motyogás, ritmus, az elektrosokk hangja, a mikrofon és a gitár túlfeszített torzítása és minden fülsiketítő próbálkozás zenévé válik a film keretrendszerében. Frank hall mindent zenének. Frank mindent zeneként fogad be.
Míg az élettel járó hangok a punkzene kiterjesztéseiként fogadhatók be, addig Bartók és Hacsaturján örmény származású szovjet zeneszerző művei a stílus ellenpólusai. Az Allegro Barbaro a nyomasztás eszközévé válik, az Álarcosbál szvit pedig a kommunizmus melletti elköteleződést jelöli. A művet, amelyet 1958-ban játszott a legtöbbet a Magyar Rádió, éppen lemezre rögzítik, amikor Frankot fogadja egy elvtárs. „Hónapok óta hallgatjuk” – mondja, miközben a zenekar Hacsaturjánt játszik – „a maga szövegeit.” A néző lehetetlen kontrasztok között válogathat. A klasszikus zene és az üvöltő, dallam nélküli ének. Az idegrendszer épsége és a hangszerek nyúzása. Ezt az összeférhetetlen, mindent felborító magatartást a punk szolgáltatja. Idegesítő a filmet nézni, a képek és a hangok mindent elkövetnek azért, hogy elviselhetetlen legyen. A punkban is valahol ott lappang ez az elviselhetetlenség.
A főszereplő úgy viselkedik, mint akit állandóan megfigyelnek. De nem a figyelem az előadóművészet célja is? Frank Foucault panoptikumában él, mégis ki akarja vívni a diktatúra figyelmét. Mintha tenne azért, hogy minden lépése rögzítve legyen. Talán a néző érdekében teszi ezt, azért, hogy láthatóvá tegye és kiismerje őket. Talán azért, mert így lázad. A történet nem visz közel ahhoz, hogy Franknak mi is a célja azonkívül, hogy ellenkezik, hogy beszélni, üvölteni akar, ki akarja mondani a fejében megszülető gondolatokat, amelyek egyre összefüggéstelenebbé válnak.
A korszak voltaképpen sarkos megközelítése eltakarja azt, hogy a szocializmus milyen gazdag témával és hajtóerővel is szolgálhatott a zenészek számára. Vajon nem a szabadság megnyilvánulása az, hogy Frank számára zeneként értelmezhetővé válhat az átláthatatlan valóság? Nem derül ki, hogy neki mit jelent a zene, csak az érzékelhető, hogy minden hang számít. A lány, az egyetlen barátja, akivel a pszichiátrián ismerkedett meg, és aki szintén szövegeket ír, csak azután kezd el beszélni, hogy Frank elektrosokk-kezelést kap. A történet végén öltönyben áll fel a színpadra. Az adás itt véget is ér. Képszakadás, zord hangok követik a film utolsó kockáit. Nem tudjuk meg, hogy megszólal-e. A hangok mindig szabadok – a hangok hallgatása.
Wagner Sára
