November 11-én egy telt házas esttel emlékezett az idén öt éve elhunyt Csoóri Sándorra, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, kétszeres Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas költőre, esszéíróra, prózaíróra a Petőfi Kulturális Ügynökség és a Petőfi Irodalmi Múzeum.

A zenés, irodalmi esten dalban, versben és személyes hangú beszélgetésben idézték meg a meghívott vendégek a XX. századi magyar irodalom egyik legjelentősebb alkotóját, Juhász Anna irodalmár vezetésével. A programon a szervezésben, versválogatásban is segített, valamint jelen volt Csoóri Sándor felesége, dr. Balogh Júlia.

Az esten háromszor hallhatott a közönség költeményeket és hozzájuk finom érzékkel választott népdalokat, így rögtön a program első szakaszában az Így lásson engem, aki akar, az Anyám szavai és többek között az Anyám fekete rózsa verseket, a Napom, napom és Elment e madárka dalokat Császár Angela Jászai Mari-díjas színművész és Navratil Andrea Liszt Ferenc-díjas népdalénekes remek előadásában. A műsor is hangsúlyozta, hogy Csoóri a verseiben milyen bensőséges hangon szólal meg, szinte valamennyi költeményének meghatározója ez a személyesség, emellett a történelmi látásmód és a visszaemlékezés lehetősége és vágya.

A személyes kapcsolódások, a családi történetek, a közösen átélt évtizedek nehézségei, próbatételei mellett Kodolányi Gyula Kossuth-díjas költő, műfordító, irodalomtörténész megállapította: Csoóri Sándornál a költőt, az alkotót és az embert nem lehet szétválasztani.

Bátor, sosem megalkuvó, őszinte szenvedéllyel írta verseit, munkáit, s minden költeményben benne van az a két sor, ami az irodalom lényege, ami feledhetetlen. 

Ehhez kapcsolódva idézte Juhász Anna a Menekülés a magányból verset, a gyermekkorból kiindulva az élet szeretetének két sorát: „Egyetlen titkom van csak: szeretek élni! / s nem takargathatom tovább, mert elmúlik az élet”, illetve az anya szaván megszólaló költő aggódó, féltő gondolatát is: „Amikor jössz, az a mi vasárnapunk.”

Illyés Mária művészettörténész, Illyés Gyula lánya édesapja és Csoóri évtizedes barátságát, művészeti kapcsolatát elemezte, hozzátéve, a költői hang eltérő volt a két alkotónál: míg Csoóri Sándor számára leginkább József Attila, Juhász Ferenc és Nagy László költészete és hangja, addig Illyésnek Petőfi Sándor volt a forrás. A népköltészet és a népművészet hangsúlyozásakor felidézték a vendégek Csoóri gondolatát, miszerint Illyés „nemzedéke még történelmi megbízatású nemzedék volt”. Illyés Gyula számára Bartók Béla és Kodály Zoltán nemcsak zenei nevek. „Körünkben nemcsak zenei nevelők voltak. A zenei életen kívül egész szellemi életünk irányítói. Voltak évtizedek, amikor az egész nemzet jóra nevelői voltak” – állította Illyés.

Juhász Anna szintén a költőt idézte, aki azt mondta: „Hogyan is írja József Attila? »Én úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen…« Ez az időélmény hajtott engem vissza a múlt időkbe is… Megismerkedtem Kallós Zoltánnal, és vele jártam be azokat a vidékeket, Mezőséget, Kalotaszeget, Gyimest, Moldvát, ahol ez a múltbeli kultúra még átélhető. Ezekről az utazásokról és a kapcsolódó barátokról, élettanúkról mesélt Kodolányi Gyula mellett Korniss Péter, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és Pulitzer-emlékdíjas fotográfus is.

Megemlítette Novák Ferenc Tatát, aki összeismertette annak idején Csoórival, Kallós Zolánt és Kósa Ferencet – aki kapcsán Kodolányi a film területét és Csoóri filmes látásmódját is behozta –, majd Korniss a költőhöz kapcsolódó fotóit és történeteit is megmutatta. Mesélt két, Csoóri által megnyitott, műcsarnokos kiállításáról és mindkettő hangsúlyairól: az elsőt 1974-ben, a másodikat 1988 szeptemberében, a rendszerváltás előtt nem sokkal rendezték meg.

Az 1974-es kiállítás volt az első, amit a költő nyitott meg:

feledhetetlen pillanat, amikor a falakon, a Műcsarnok termeiben Erdély elevenedett meg, amiről az idáig nem lehetett beszélni itthon. Magyarország második leglátogatottabb kiállítása volt ez, 55 ezer ember nézte meg az anyagot, Csoóri így laudálta a fotográfust: „Korniss tudja, hogy a jövő embere számára nemcsak a jövő a távlat, hanem a múlt is. Fényképezőgéppel a kezében Korniss valóságosan és jelképesen is azt az utat járja, amelyet történelmünkben és kultúránkban Bartók Béla neve jelöl.”

A második kiállítás azért emlékezetes a fotográfusnak, mert ott nem Erdély, hanem egy ingázó munkásember élete volt a téma, s mikor elbizonytalanodott a munkafolyamatban, Csoóri adta a biztatást: „Rá kell tapadni!, minden rezdülését figyelni!” – és ezzel a pár szóval egyensúlyt teremtett a fotográfusban és a dokumentáló munkában.

Az esten elhangzott még mások mellett a Jóslás a te idődről, a Hó emléke és az Idegszálaival a szél című vers is, továbbá több kapcsolódó, gyönyörű népdal. Illyés Mária megjegyezte, érdemes figyelni,

a korai Csoóri-verseknek mennyire optimista, előretekintő a világa, s ahogy haladunk az időben előre, a 2000-es évek költeményeiben már a valósággal való nehéz szembesülés érhető tetten,

halkabb a pozitív előretekintés. Összefoglaló gondolatként elhangzott, Csoóri a költő, az esszéíró, a gondolkodó minden szálával igazi lírikus volt, aki az estnek címet adó Harangok zúgnak bennem versben tett igazi hitvallást: „Nem voltam pap s nem lettem prófáta sem, / csak egy ember, aki még beszélni tudott.” S akinek szava tiszta forrás, mely halála után öt évvel egyre erősebben él bennünk.

Fotók: Lettner Kriszta