A termeken Válóczi Róbert, a kiállítás kurátora kísért minket, részletesen ismertevte a kiállítás koncepcióját és bemutatva a legfontosabb tárgyakat, emellett rengeteg történeti és társadalmi háttérinformációt is megosztott velünk, így komplex képet kaphattunk az indiai nők helyzetéről is.
Az első terem az istennő anyai arcával foglalkozik. Sok terrakotta termékenységi szobrocskát csodálhatunk meg, ezek az Indus-völgyi civilizáció sajátjai voltak. Arról tanúskodnak, hogy a fénykorát Kr. e. 2500 és Kr. e. 1700 között élő kultúrában kiemelt szerep jutott az anyáknak. Dévi alakja azonban csak később alakult ki, ugyanis a Kr. e. 2. évezredben beáramló indoárja népcsoport vallása inkább férfiközpontú volt. Az ő kultúrájukat kevés fennmaradt himnuszukból és a szobraikból lehet visszakövetkeztetni. Ez utóbbiból kettőt is megtekinthetünk a kiállításon. E terem legérdekesebb műtárgya mégis Abhisék Szingh kortárs képzőművész nagy méretű festménye, amelyet egy performansz keretében készített el a kiállítás számára.
A kurátor felhívta a figyelmünket a padlón szereplő szvasztika szimbólumra, kiemelve, hogy egy jelkép jelentése mennyit változhat, ha más kultúrába kerül át. (A szvasztikát sarkára állítva Hitler tette meg a német náci mozgalom jelképévé.)
A következő terem tematikája az istennő mint szerető és a női szépség. A terembe vezető fal Visnu isten alászállásainak képi ábrázolásait tartalmazza. Továbbhaladva láthatjuk a Krisnu és Rádhá szerelmi kapcsolatát illusztráló műveket. A Krisnu által elcsábított Rádhá férjes asszony volt, de képes volt feladni a férje iránti hűségét az isten iránti szeretetért. Míg az istennők esetében a szexualitás nyílt ábrázolása teljesen elfogadott, addig a földi világban a női szépség helye a privát szféra. Ezt jelképezi a kiállításba épített ház is, amelynek ablakos oldalán lehet meglesni az odaállított női szobrokat.
A hűséges feleség alakja áll a harmadik terem fókuszában. Nagyon izgalmas a terem közepére állított esküvői sátor, amelynek hátterében megtekinthetjük az egyes régiók eltérő menyasszonyi viseleteit. Ma már hagyományosan az elrendezett házasságok a jellemzőek, régen azonban sokkal inkább az volt a megszokott, hogy a nő választott magának férjet, aki általában egy próbát kiállt férfi volt. Erről tanúskodnak a terem falain látható Rámajána-ábrázolások és a kézzel festett Madhubaní-festmények is, amelyek az ideális feleségként számontartott Szíta hányattatásait mutatják be. De világossá vált az is, hogy a nőnek ? legyen eposzi hősnő vagy földi halandó ? feleségként odaadóan és hűségesen kell szolgálnia férjét.
A kiállítás utolsó része a harcos istennőt és nőt mutatja be. Itt Durgá és Káli ábrázolásaival találkozunk: megtudhatjuk, hogy az istennő ezen megtestesülései már nincsenek tekintettel a társadalomban rögzült nemi szerepekre és férfiaktól elvárt tetteket hajtanak végre. A terem érdekessége a falon futó két vetítés: egyiken Durgá és Káli ábrázolásait látjuk, a másikon pedig olyan nőket, akik valamiképpen kiléptek a hagyományos női szerepekből. Ezeken a felvételeken találkozhatunk azokkal az átlagos indiai nőkkel is, akik a mindennapok harcosai, hiszen ? ahogy a kurátor is rámutatott ? ők is küzdenek önmaguk, családjuk és a társadalom fennmaradásáért.
