A Bristoltól 30 kilométerre lévő nyolcvanezres tengerparti városban, Weston Super Mare-ben született, de kétéves korában a család a Londonhoz közeli Hestonba (Jimmy Page szülővárosa!) költözött. Kiskamaszként a gerelyhajítás és Tommy Steele bűvöletében élt, 11 évesen kapta első gitárját, de 15 sem volt, mikor végképp otthagyta a brit oktatási rendszert, és inkább rádiószerelő lett a közeli Heathrow repülőtéren.
Közben a gitározást is szorgalmasan gyakorolta, egy nála néhány évvel idősebb, keresett sessiongitárostól, Big Jim Sullivantól leste el a legfontosabb fogásokat. Blackmore játéka szintén számos korabeli stúdiófelvételen (Outlaws, Glenda Collins) hallható, meg sokakat (Screaming Lord Sutch, Neil Christian) kísért a színpadon, mígnem 1967 végén az egykor a Searchersben doboló Chris Curtis meghívására csatlakozott annak alakuló formációjához, a Roundabouthoz, melyből 1968 tavaszán a Deep Purple első felállása – Jon Lord (billentyűsök), Ritchie Blackmore (gitár). Rod Evans (ének), Nick Simper (basszusgitár) és Ian Paice (dob) – megszületett. (A zenekar a nevét amúgy Blackmore nagymamájának kedvenc slágere után kapta.)
Deep Purple – Help! (1968)
A Deep Purple kezdetben egészen más irányba indult, mint a vele nagyjából egyszerre induló, a hard rock alapjait ugyancsak megvető Led Zeppelin. Első, progresszív rockos elemekben bővelkedő, de nem túl radikális hangvételű albumaival a stabil középmezőnybe tartozott (többek között előadta a Beatles 1965-ös slágerét, a Help!-et), majd 1969-ben szintén más jellegű szenzációval hívta fel magára a figyelmet: szeptember 24-én Londonban, a patinás Royal Albert Hallban mutatták be az együttes billentyűsének, Jon Lordnak háromtételes művét, a Concerto For Group And Orchestra-t. Bár az estnek zenei szempontból nagyobb volt a füstje, mint a lángja, a műfaj történetében mindenképpen mérföldkőnek számít: ezen a koncerten játszott először élőben rockegyüttes szimfonikus nagyzenekari kísérettel. Ráadásul ekkor már a Deep Purple klasszikus felállása játszott: Jon Lord, Ritchie Blackmore és Ian Paice mellett Ian Gillan énekelt és Roger Glover basszusgitározott.
Részlet a Concerto for Group and Orchestra című műből (1969)
Amit viszont az elkövetkező három évben a Deep Purple produkált, az minden szempontból a hard rock/heavy metal legemlékezetesebb alkotásai közé tartozik. Az 1970 nyarán megjelent, meglehetősen homogén hangzású In Rock LP-n szinte minden megtalálható, ami a legfőbb erényük: Ian Gillan elképesztő hangterjedelme, még a legmagasabb regiszterekben is tiszta éneke, Ritchie Blackmore energikus, egyéni ízű, bár panelekből építkező gitárjátéka, Jon Lord hol lírai, hol „tekerős”, hol klasszicizáló Hammond-futamai, és a ritmusszekció (Roger Glover és Ian Paice) megbízható, mégis színgazdag alapozása. Ezen a korongon hallható például a korszak egyik legenergikusabb hard rock dala, a Blackmore-féle kakofóniából kibontakozó Speed King vagy a rockerházibulik elmaradhatatlan „összebújós” száma, a tízperces epikus Child In Time.
Deep Purple – Speed King (Live, 1970)
Deep Purple – Child In Time (Live, 1970)
A homogén In Rockkal szemben az egy évvel későbbi Fireball inkább sokszínűsége, és zenei kalandozásai miatt figyelemre méltó, az 1972-es Machine Head viszont ismét rendkívül direkt és hatásos munka. Sokak szerint a Led Zeppelin cím nélküli negyedik és a Black Sabbath Paranoid című albuma mellett ez a korong a brit hard rock/heavy metal harmadik legfontosabb lemeze.
Ezen az LP-n található például a Smoke On The Water, amely nem csak az irányzat talán legismertebb dala, de amelynek riffjét minden rockgitáros az elsők között tanulja meg. (A dalt amúgy a montreux-i kaszinóban tartott Frank Zappa-koncert utóhatása ihlette: a fergeteges hangulatú buli alatt tűz ütött ki az épületben, s annak a Genfi-tó felett úszó füstjét látta meg az éppen a Grand Hotelben tartózkodó Gillan.) De ezen a korongon található a zenekar koncertjeinek számos további sikerdarabja, a Highway Star, a Space Truckin’ vagy a Lazy.
Deep Purple – Smoke On The Water (1972)
A legjobb Deep Purple-album azonban mégsem ez, hanem a szintén ebben az évben publikált dupla Made In Japan, melyet az 1972 augusztusában három egymást követő este felvett oszakai, illetve tokiói koncertek anyagából állítottak össze. Ez a fantasztikus intenzitású bő 75 percnyi anyag minden idők egyik legerősebb élő rockalbuma, ahol Gillanék a korábbi lemezeiken 4-5 percben előadott dalaikat „dúsították” fel hosszas improvizációkkal, hangszeres felelgetésekkel 9-10, sőt a Space Truckin’ esetében 20 percesre.
Ami viszont ezután következett, annak rocktörténeti jelentősége már lényegesen kisebb. 1973 a bomlás időszaka: bár a klasszikus felállás még elkészítette a nem túl erős Who Do We Think We Are LP-t (róla a Woman From Tokyo lett sláger), az ezt követő európai turné után Gillan és Glover otthagyta a társakat. Helyükre két fiatal, David Coverdale (ének) és Glenn Hughes (basszusgitár, ének) érkezett, akik funkys és rhythm & bluesos ízt hoztak a zenekar stílusába, mint ezt jól mutatta a következő két nagy sikerű korong (Burn, 1974, Stormbringer, 1974). Az irányváltás viszont nem tetszett Ritchie Blackmore-nek, ezért kivált és megalapította a Rainbow-t.
Deep Purple – Burn (Live, 1974)
A Rainbow a hetvenes évek második felének egyik reményteli csapata volt, amely a rendkívül intenzív tagcserék miatt sosem tudott igazi mesterműveket létrehozni. Ritchie Blackmore a New York-i Elf együttes egykori tagjaival – mindenekelőtt a hard rock Gillan melletti legjobb torkával, Ronnie James Dióval – hozta létre, debütáló LP-jük (Ritchie Blackmore’s Rainbow) egészen a 11. helyig jutott a brit albumlistán, első kislemezük (Man On The Silver Mountain) szintén jól szerepelt. Életművük egyik legjobb korongját, az 1976-os Risingot azonban már – Blackmore és Dio mellett – egészen más felállás vette fel. A három újonnan érkezett közül egyedül a dobos Cozy Powell maradt meg az első koncert- és a harmadik stúdió-LP-ig (On Stage, 1977, Long Live Rock ’N’ Roll, 1978).
Rainbow – Man On The Silver Mountain (Live in Munich, 1977)
A Long Live Rock ’N’ Roll LP-t követő turné után azonban Ronnie James Dio bejelentette, hogy inkább – Ozzy Osbourne megüresedett helyén – a Black Sabbathban folytatja tovább. És bár a következő években számos felállásban számos albumot jelentettek meg (közte a nagy sikert arató Down To Earth-öt), a Deep Purple 1984-es újjáalakulása a Rainbow végét jelentette.
Rainbow – Kill The King (1978)
1984 áprilisában a Friday Rock Show-ban bejelentették, hogy a klasszikus felállásában – Ian Gillan, Ritchie Blackmore, Jon Lord, Roger Glover, Ian Paice – ismét összeállnak és új anyagon dolgoznak. Ennek eredménye (Perfect Strangers) októberben került a boltokba, és a korong és a hozzá kapcsolódó világ körüli turné hatalmas közönségsikert aratott. A még szintén ugyanebben az összeállításban készült 1987-es The House Of Blue Light fogadtatása viszont már nem volt ennyire heves, s miután Gillant a többiek kirúgták, a helyére szerződtetett Joe Lynn Turnerrel és a vele készített Slaves & Masterszel sem sikerült a rajongók kegyeit visszaszerezniük.
Deep Purple – Perfect Strangers (1984)
Kiadói nyomásra aztán Gillan visszakerült a Deep Purple-be, a következő nagylemez (The Battle Rages On, 1993) újra sikert hozott, utána viszont Ritchie Blackmore intett búcsút, ezúttal véglegesen.
Deep Purple – The Battle Rages On (1993)
És bár 1997-ig újjáélesztette a Rainbow nevet (még ha új anyagot nem is jelent meg), a korábbi hard rocker a nála 26 évvel fiatalabb amerikai Candice Nighttal (későbbi feleségével) végképp a középkori reneszánsz és folkzene felé fordult.
Blackmore's Night – Shadow Of The Moon (1998)
Az egyik New York-i rockrádiónál dolgozó, a Rainbow-ért rajongó Candice-szel még 1989-ben találkozott először (autogramot adott neki), hamarosan összeköltöztek, és rájöttek, hogy mindketten szenvedélyesen vonzódnak a reneszánsz muzsika iránt. Végül 1997-ben hozták létre kettejük formációját, a Blackmore’s Nightot, mellyel azóta tizenegy stúdióalbumot jelentetett meg, a legutolsót (Nature’s Light) 2021-ben. A zenekarban – melynek karakterét Blackmore kissé hangzatosan Mike Oldfield és Enya produkcióinak keresztezéseként határozta meg – az egykori hard rocker főként akusztikus gitárokon játszik (bár időnként azért kézbe veszi a Fender Stratocastert), és Candice Night énekét kíséri. Akit végül – közel húszévi együttélés után – 2008-ban feleségül vett, két gyermekük született, és azóta is Long Islanden élnek.
Blackmore's Night – The Circle (Live, 2012)
