Ritchie Blackmore hard rockot és reneszánsz zenét játszik nyolcvanévesen

Popkult

A Deep Purple és a Rainbow egyik alapítója, a ma nyolcvanéves Ritchie Blackmore a dinamikus hard rock gitározás alapjait vetette meg, 1997 óta viszont negyedik feleségével, Candice Nighttal reneszánsz zenét játszik.

MOSCOW, RUSSIA. JUNE 18, 2013. Ritchie Blackmore, guitarist of the folk rock duo Blackmore’s Night, performs at Crocus City Hall.,Image: 164614124, License: Rights-managed, Restrictions: , Model Release: no, Credit line: Golovkin Pavel / TASS / Profimedia
Ritchie Blackmore. Fotó: Golovkin Pavel / TASS / Profimedia

A Bristoltól 30 kilométerre lévő nyolcvanezres tengerparti városban, Weston Super Mare-ben született, de kétéves korában a család a Londonhoz közeli Hestonba (Jimmy Page szülővárosa!) költözött. Kiskamaszként a gerelyhajítás és Tommy Steele bűvöletében élt, 11 évesen kapta első gitárját, de 15 sem volt, mikor végképp otthagyta a brit oktatási rendszert, és inkább rádiószerelő lett a közeli Heathrow repülőtéren.

Közben a gitározást is szorgalmasan gyakorolta, egy nála néhány évvel idősebb, keresett sessiongitárostól, Big Jim Sullivantól leste el a legfontosabb fogásokat. Blackmore játéka szintén számos korabeli stúdiófelvételen (Outlaws, Glenda Collins) hallható, meg sokakat (Screaming Lord Sutch, Neil Christian) kísért a színpadon, mígnem 1967 végén az egykor a Searchersben doboló Chris Curtis meghívására csatlakozott annak alakuló formációjához, a Roundabouthoz, melyből 1968 tavaszán a Deep Purple első felállása – Jon Lord (billentyűsök), Ritchie Blackmore (gitár). Rod Evans (ének), Nick Simper (basszusgitár) és Ian Paice (dob) – megszületett. (A zenekar a nevét amúgy Blackmore nagymamájának kedvenc slágere után kapta.)

Deep Purple – Help! (1968)

A Deep Purple kezdetben egészen más irányba indult, mint a vele nagyjából egyszerre induló, a hard rock alapjait ugyancsak megvető Led Zeppelin. Első, progresszív rockos elemekben bővelkedő, de nem túl radikális hangvételű albumaival a stabil középmezőnybe tartozott (többek között előadta a Beatles 1965-ös slágerét, a Help!-et), majd 1969-ben szintén más jellegű szenzációval hívta fel magára a figyelmet: szeptember 24-én Londonban, a patinás Royal Albert Hallban mutatták be az együttes billentyűsének, Jon Lordnak háromtételes művét, a  Concerto For Group And Orchestra-t. Bár az estnek zenei szempontból nagyobb volt a füstje, mint a lángja, a műfaj történetében mindenképpen mérföldkőnek számít: ezen a koncerten játszott először élőben rockegyüttes szimfonikus nagyzenekari kísérettel. Ráadásul ekkor már a Deep Purple klasszikus felállása játszott: Jon Lord, Ritchie Blackmore és Ian Paice mellett Ian Gillan énekelt és Roger Glover basszusgitározott.

Részlet a Concerto for Group and Orchestra című műből (1969)

Amit viszont az elkövetkező három évben a Deep Purple produkált, az minden szempontból a hard rock/heavy metal legemlékezetesebb alkotásai közé tartozik. Az 1970 nyarán megjelent, meglehetősen homogén hangzású In Rock LP-n szinte minden megtalálható, ami a legfőbb erényük: Ian Gillan elképesztő hangterjedelme, még a legmagasabb regiszterekben is tiszta éneke, Ritchie Blackmore energikus, egyéni ízű, bár panelekből építkező gitárjátéka, Jon Lord hol lírai, hol „tekerős”, hol klasszicizáló Hammond-futamai, és a ritmusszekció (Roger Glover és Ian Paice) megbízható, mégis színgazdag alapozása. Ezen a korongon hallható például a korszak egyik legenergikusabb hard rock dala, a Blackmore-féle kakofóniából kibontakozó Speed King vagy a rockerházibulik elmaradhatatlan „összebújós” száma, a tízperces epikus Child In Time.

Deep Purple – Speed King (Live, 1970)

Deep Purple – Child In Time (Live, 1970)

A homogén In Rockkal szemben az egy évvel későbbi Fireball inkább sokszínűsége, és zenei kalandozásai miatt figyelemre méltó, az 1972-es Machine Head viszont ismét rendkívül direkt és hatásos munka. Sokak szerint a Led Zeppelin cím nélküli negyedik és a Black Sabbath Paranoid című albuma mellett ez a korong a brit hard rock/heavy metal harmadik legfontosabb lemeze. 

Ezen az LP-n található például a Smoke On The Water, amely nem csak az irányzat talán legismertebb dala, de amelynek riffjét minden rockgitáros az elsők között tanulja meg. (A dalt amúgy a montreux-i kaszinóban tartott Frank Zappa-koncert utóhatása ihlette: a fergeteges hangulatú buli alatt tűz ütött ki az épületben, s annak a Genfi-tó felett úszó füstjét látta meg az éppen a Grand Hotelben tartózkodó Gillan.) De ezen a korongon található a zenekar koncertjeinek számos további sikerdarabja, a Highway Star, a Space Truckin’ vagy a Lazy.

Deep Purple – Smoke On The Water (1972)

A legjobb Deep Purple-album azonban mégsem ez, hanem a szintén ebben az évben publikált dupla Made In Japan, melyet az 1972 augusztusában három egymást követő este felvett oszakai, illetve tokiói koncertek anyagából állítottak össze. Ez a fantasztikus intenzitású bő 75 percnyi anyag minden idők egyik legerősebb élő rockalbuma, ahol Gillanék a korábbi lemezeiken 4-5 percben előadott dalaikat „dúsították” fel hosszas improvizációkkal, hangszeres felelgetésekkel 9-10, sőt a Space Truckin’ esetében 20 percesre.

Ami viszont ezután következett, annak rocktörténeti jelentősége már lényegesen kisebb. 1973 a bomlás időszaka: bár a klasszikus felállás még elkészítette a nem túl erős Who Do We Think We Are LP-t (róla a Woman From Tokyo lett sláger), az ezt követő európai turné után Gillan és Glover otthagyta a társakat. Helyükre két fiatal, David Coverdale (ének) és Glenn Hughes (basszusgitár, ének) érkezett, akik funkys és rhythm & bluesos ízt hoztak a zenekar stílusába, mint ezt jól mutatta a következő két nagy sikerű korong (Burn, 1974, Stormbringer, 1974). Az irányváltás viszont nem tetszett Ritchie Blackmore-nek, ezért kivált és megalapította a Rainbow-t. 

Deep Purple – Burn (Live, 1974)

A Rainbow a hetvenes évek második felének egyik reményteli csapata volt, amely a rendkívül intenzív tagcserék miatt sosem tudott igazi mesterműveket létrehozni. Ritchie Blackmore a New York-i Elf együttes egykori tagjaival – mindenekelőtt a hard rock Gillan melletti legjobb torkával, Ronnie James Dióval – hozta létre, debütáló LP-jük (Ritchie Blackmore’s Rainbow) egészen a 11. helyig jutott a brit albumlistán, első kislemezük (Man On The Silver Mountain) szintén jól szerepelt. Életművük egyik legjobb korongját, az 1976-os Risingot azonban már – Blackmore és Dio mellett – egészen más felállás vette fel. A három újonnan érkezett közül egyedül a dobos Cozy Powell maradt meg az első koncert- és a harmadik stúdió-LP-ig (On Stage, 1977, Long Live Rock ’N’ Roll, 1978). 

Rainbow – Man On The Silver Mountain (Live in Munich, 1977)

A Long Live Rock ’N’ Roll LP-t követő turné után azonban Ronnie James Dio bejelentette, hogy inkább – Ozzy Osbourne megüresedett helyén – a Black Sabbathban folytatja tovább. És bár a következő években számos felállásban számos albumot jelentettek meg (közte a nagy sikert arató Down To Earth-öt), a Deep Purple 1984-es újjáalakulása a Rainbow végét jelentette.

Rainbow – Kill The King (1978)

1984 áprilisában a Friday Rock Show-ban bejelentették, hogy a klasszikus felállásában – Ian Gillan, Ritchie Blackmore, Jon Lord, Roger Glover, Ian Paice – ismét összeállnak és új anyagon dolgoznak. Ennek eredménye (Perfect Strangers) októberben került a boltokba, és a korong és a hozzá kapcsolódó világ körüli turné hatalmas közönségsikert aratott. A még szintén ugyanebben az összeállításban készült 1987-es The House Of Blue Light fogadtatása viszont már nem volt ennyire heves, s miután Gillant a többiek kirúgták, a helyére szerződtetett Joe Lynn Turnerrel és a vele készített Slaves & Masterszel sem sikerült a rajongók kegyeit visszaszerezniük.

Deep Purple – Perfect Strangers (1984)

Kiadói nyomásra aztán Gillan visszakerült a Deep Purple-be, a következő nagylemez (The Battle Rages On, 1993) újra sikert hozott, utána viszont Ritchie Blackmore intett búcsút, ezúttal véglegesen. 

Deep Purple – The Battle Rages On (1993)

És bár 1997-ig újjáélesztette a Rainbow nevet (még ha új anyagot nem is jelent meg), a korábbi hard rocker a nála 26 évvel fiatalabb amerikai Candice Nighttal (későbbi feleségével) végképp a középkori reneszánsz és folkzene felé fordult.

Blackmore's Night – Shadow Of The Moon (1998)

Az egyik New York-i rockrádiónál dolgozó, a Rainbow-ért rajongó Candice-szel még 1989-ben találkozott először (autogramot adott neki), hamarosan összeköltöztek, és rájöttek, hogy mindketten szenvedélyesen vonzódnak a reneszánsz muzsika iránt. Végül 1997-ben hozták létre kettejük formációját, a Blackmore’s Nightot, mellyel azóta tizenegy stúdióalbumot jelentetett meg, a legutolsót (Nature’s Light) 2021-ben. A zenekarban – melynek karakterét Blackmore kissé hangzatosan Mike Oldfield és Enya produkcióinak keresztezéseként határozta meg – az egykori hard rocker főként akusztikus gitárokon játszik (bár időnként azért kézbe veszi a Fender Stratocastert), és Candice Night énekét kíséri. Akit végül – közel húszévi együttélés után – 2008-ban feleségül vett, két gyermekük született, és azóta is Long Islanden élnek.

Blackmore's Night – The Circle (Live, 2012)