Harmónia a tökéletlenségben – Interjú Ámmer Gergő szobrászművésszel

Az egyetemi felvételi előtt kőszobrásznak tanultál. Miért volt fontos, hogy a művészképzés előtt elsajátítsd a szakma alapjait?

Az édesapám kőfaragó volt, a szakmai érdeklődésem ebből ered. Középiskolában Budapesten kőszobrásznak tanultam, de amikor végeztem, úgy éreztem, még nem elég mélyek az ismereteim. Sikerült Fáskerti István műhelyébe kerülnöm inasnak, aki nagyon jó szakember. Itt a szakmát az alapoktól a kőszobrászat mesterfogásaiig sikerült elsajátítanom. Leginkább ahhoz tudnám ezt a folyamatot hasonlítani, ahogy megtanulunk írni. Először az ábécét sajátítjuk el, aztán a nyelvtant. Az írással kapunk egy lehetőséget, hogy kifejezzük a gondolatainkat. Nálam a kőszobrászat is hasonló funkciót tölt be. Ahogy fejlődtem szakmailag, éreztem, hogy a gondolataimban is utol kell érjem magam.

Az eszközt meg kell tanulni használni. Ez hosszú évek munkája, amibe mindent bele kell tenni. A szobrászathoz nagy elhivatottság kell. De sok szépség van benne. Amikor eljutottam arra a pontra, ahol már a kezemben volt a szakmai tudás, akkor feltettem magamnak a kérdést, hogy mihez kezdek most. Romantikus lángolás volt bennem: olvastam Rodinről és már mentem volna Carrarába, Olaszországba. De aztán beláttam, hogy ha tovább akarok lépni, akkor mindenképpen a Képzőművészeti Egyetem a következő lépcsőfok.

Hála Istennek fel is vettek. Hat éven keresztül voltam hallgatója Kő Pál mesternek. Sallai Géza vette át az ő osztályát, de meg kell említenem Kő Pál segédtanárát, Gálhidy Pétert, akinek szintén rengeteget köszönhetek. A tőlük kapott szellemi útmutatás ott munkál bennem. Ám a tudás akkor ér valamit, ha van saját élmény és tapasztalat. Amikor ezeket megpróbáljuk megfogalmazni, akkor el kell hinnünk, hogy képesek vagyunk rá. Az édesanyámnak is sokat köszönhetek, aki a végsőkig támogatott engem.

Az egyik ikonikus alkotásod egy
egészen szokatlan Dávid-szobor: modellje Tunkel Nándor törpenövésű birkózó
paraolimpikon.

Igen, és ez már azóta iker-szobor lett. Diplomamunkaként egy Dávid-szobrot szerettem volna alkotni. Sikerült eljutnom Firenzébe is, ahol számos Dávid-ábrázolást lehet látni, köztük az ikonikus Michelangelo-szobrot és egy másik gyönyörű alkotást, amit Donatello készített. Ez utóbbi inspirált főképpen. Végül eltelt két év, mire megfogalmazódott bennem, hogyan akarok hozzákezdeni ehhez a témához. Mindenképpen Nándort gondoltam modellemnek. Ezzel a szokatlan megfogalmazással Dávid történetét emberi oldalról szerettem volna megragadni. Elsősorban azt akartam bemutatni, hogy az akadályok nem a külvilágban vannak, hanem magunkban. A belső nehézségeket felismerve – jobb esetben leküzdve – továbbléphetünk, és sikerülhet egy boldogabb életet élnünk. Erről szól ez a munka. A kiindulási pont pedig az az alvó fej, ami Dávid lábainál hever. Ez az én portrém.

Miért lennél te Góliát?

Én vagyok a legyőzött fél. Ez egy személyes és univerzális vallomás egyszerre. Sokáig sok belső problémával, frusztrációval és a bátortalansággal nehezítettem meg az utamat. Nem mertem felvállalni azokat az őszinte gondolatokat, amelyeket pedig fel kellett volna.

Az egyetemi évek alatt próbáltam megfelelni. Később rájöttem, hogy én magam mit gondolok. Az a fajta szellemiség, amit szeretnék képviselni a szobrászatban, klasszikus alapokon nyugszik. Ezért vagyok én a legyőzött fél, az óriás, az átlagember. Szarkasztikus ez a fajta testábrázolás, de egyfajta kettősséget próbáltam itt hangsúlyozni, hogy lehetünk egyszerre Dávidok és Góliátok is. A döntés a mi kezünkben van.

A Hermész-szobrodnak szintén Trunkel Nándor a modellje, de ez már hófehér carrarai márványból készült. Miért őt választottad újra?

Nándornak elképesztő testalkata van. Törpenövésű, de látszik rajta a sportolói életvitele: nagyon izmos. Itt már a csodás arányrendszere volt az inspiráció. Ahányszor találkozunk, mindig meglep az az antik pátosz, ami árad belőle. Ez engem teljesen elbűvöl. Még sok szobrot szeretnék készíteni róla, remélem, még dolgozunk együtt. Tetszik az az életfelfogás, amit képvisel:  boldog ember, aki az adottságait maximálisan igyekszik kihasználni. Ez számomra példaértékű. Szerencsére jó barátság is kialakult közöttünk a munka során.

Hermész a kommunikáció, a hírek
istene, ezért ül egy tévén a szobor?

Ez egy nagyon érdekes élményen alapul. Sétáltam az utcán az Epreskert felé, és az egyik kis beszögellésnél egy megfáradt ember egy óriási tévén ült. Nem hittem a szememnek. Mivel az Epreskertben áll Lüsziposz Hermész szobrának a bronz másolata, egyből azt gondoltam, hogy itt maga Hermész ül előttem. Nándor arányaihoz pedig nagyon jól alkalmazkodott ez a kis régi Videoton tévé, ami az én gyerekkoromban – 31 éves vagyok – ikonikus tárgy volt. Akkoriban ez volt a fő információforrás. Ezt a két dolgot összeillesztettem, és így született a Hermész figura.

Ha időrendi sorrendben haladva
néznénk meg a szobraidat, akkor a portrék születtek meg először.

Az Alter-ego 1. a címe ennek a nyelvkiöltős önarcképnek. Ez még az egyetemen készült.

Az andezit vulkanikus kőzet, ami
nagyon kemény, nagyon nehéz lehet vele dolgozni. Több alkotásodnak mégis ez az
alapanyaga. Miért szereted?

Pont ez vonzott benne. A kőnek olyan ereje van, amit nem mindenki tud uralni. Ősi kultúrákban – például Mezopotámiában, Egyiptomban – ezt használták. Komoly energiákkal bír, szinte elporladunk a belőlük készült alkotások előtt. Óriási töltet van az andezitben, és ez munka közben olyan energiákkal tölt fel, amit remélem, sikerül továbbadni a szobraimban.