Pedig 1963 májusában roppant ígéretesen indultak. Alig pár hete léteztek, amikor megörökölték a házigazda szerepét a legendás richmondi Crawdaddy klubban az azt végképp kinövő Rolling Stonestól, csatlakozott hozzájuk a tinédzser Eric Clapton, és hamarosan a londoni blues-rock klubok első számú kedvencei lettek. Nem meglepő, hogy az amerikai blueslegenda, Sonny Boy Williamson is őket kérte fel, hogy kísérjék végig európai turnéján, még ha – mint azt a később kiadott közös nagylemez is mutatja – valódi zenei párbeszéd nem igazán alakult ki közöttük.
Yardbirds – Smokestack Lightning (1964)
De bármilyen erősen és energikusan adták elő a veretes chicagói bluesokat, a Beatlesszel, a Rolling Stonesszal vagy a Who-val ellentétben nekik nem volt saját szerzőjük/szerzőpárosuk. Pedig ez 1964-ben a tartós sikerhez már alapkövetelménynek számított. Az első nagylemezükön még elmentek az idegen tollak (szinte mindegyik brit banda így kezdte), a továbblépéshez viszont elengedhetetlen lett volna az eredeti zenei és verbális gondolat. Ami esetükben a zenekaron kívülről érkezett, és akkor sem jó helyről.
Merthogy 1965 márciusában, a még mindig felfelé tartó rhythm and blues hullámban egy meglepő popslágerrel rukkoltak elő: Graham Gouldman (később 10cc) szerzeménye, a For Your Love egészen a brit slágerlista 3-ig juttatta őket. Az akkor tizenkilenc éves, a Beatles hatása alatt felnőtt manchesteri komponista a dalt eredetileg saját zenekara (Mockingbirds) első kislemezének szánta, a Columbia viszont egyáltalán nem harapott rá. Némi kerülő úton eljutott a Yardbirds akkori impresszáriójáig, Giorgio Gomelskyig, aki rávette a fiúkat, hogy lemezre vegyék. A poposabb hangzás érdekében pedig egy kongást és egy orgonistát (az akkor még viszonylag ismeretlen Brian Augert) is felfogadtak.
A For Your Love tévéfelvételén már Jeff Beckkel: (Yardbirds – For Your Love, 1965)
A régi rajongók szemében pálfordulást jelentő dal minden képzeletet felülmúló siker lett Angliában, több mint kétmillió példány fogyott belőle, és a többség, úgy tűnt, egyáltalán nem bánta, hogy szakítottak a bluesos gyökerekkel. Eric Clapton azonban nem tudta megemészteni, otthagyta a csapatot, és a John Mayall vezette szabadabb levegőjű Bluesbreakershez csatlakozott. A többiek az akkori legkeresettebb stúdiózenészt, Jimmy Page-et keresték meg, de Page maga helyett egy másik fiatal gitárost, Jeff Becket ajánlotta. A Yardbirds már vele vette fel a következő két Gouldman-slágert (Heart Full Of Soul, Evil Hearted You). És hát az ő gitárjátékával került lemezre a gregorián hangzású Still I’m Sad.
Yardbirds – Still I'm Sad (1966)
Amit aztán 1977-ben két teljesen másban utazó formáció, az eurodiszkós Boney M. és a Ritchie Blackmore vezette hard rock Rainbow egyaránt műsorra tűzött.
Boney M. – Still I'm Sad (1977, a tévéfelvétel 1978-ban készült)
Rainbow – Still I'm Sad (Live, 1977)
A kommercializálódással járó egyre nagyobb méretű koncertek és egyre hosszabb turnék miatt 1966-ban Paul Samwell-Smithben is elpattant a húr, Dreja vette át a basszusgitárt, Jimmy Page pedig a második megkeresés elől már nem tért ki.
A Yardbirds ebben a felállásban írta be magát a filmtörténelembe. Michelangelo Antonioni Nagyítás című filmjének egyik klasszikussá vált jelenetének ők a főszereplői. Amikor a fotóst alakító David Hemmings letévedt egy éjszakai klubba, a színpadon történetesen ők játszanak. Jeff Beck az egyik szám végén bepöccent, és a rendetlenkedő erősítőn ripityára zúzta a gitárját. A béna, törött gitárnyakat előbb diadalmasan a magasba emelte, majd bevágta a közönség közé. Némi lökdösődés után az végül Hemmingsnél kötött ki, aki a fanatikus rajongók elől az utcára menekült. Majd amikor rájött, mit szorongat a kezében, megvonta a vállát, és az alkalmi relikviát egykedvűen félredobta.
Ezért az 1966-ban hanyagul eldobott, értéktelennek gondolt törött gitárnyakért amúgy – ha valaki megőrizte volna – ma bármely komolyabb árverésen dollármilliókat lehetne kapni. De a minimum, hogy üvegvitrinbe kerülne valamely rockmúzeumban.
Antonioni: Blow Up: Yardbirds – Stroll On (1966)
1966 végén az idegileg egyre labilisabbá váló Jeff Beck otthagyta a zenekart (hogy aztán alig egy évvel később az énekes Rod Stewarttal, a basszusgitáros Ron Wooddal és a dobos Aynsley Dunbarral megalapítsa a Jeff Beck Groupot), és az addig ritmusgitározó Jimmy Page lépett az előtérbe. A Yardbirds ettől kezdve viszont már soha többé nem talált magára. Az együttesen belül egyre mélyültek az ellentétek, az énekes-szájharmonikás Keith Relf és a dobos Jim McCarty akusztikusabb, dallamosabb zenére vágyott (amit aztán a Renaissance-ben meg is valósítottak), Page viszont keményebb, veretesebb rock and rollt akart (lásd később Led Zeppelin). 1968 márciusában még egy élő albumot rögzítettek New Yorkban (amit akkor bedobozoltak, és csak Page szupersztárrá válása után, 1971-ben dobtak piacra), utolsó fellépéseiket az év nyarán adták, a későbbi, már lekötött szerződéseket pedig Page egy teljesen új csapattal (Robert Plant ének, John-Paul Jones basszusgitár, John Bonham dob) teljesítette, amit akkor New Yardbirdsnek hívott, de később átkeresztelt Led Zeppelinre.
Viszont a Yardbirdsszel már játszotta a később a Led Zeppelin által ikonikussá tett Dazed and Confused cím dalt, amelyet Jimmy Page még 1967-ben New Yorkban hallott, de Jake Holmes szerzeményét (ezt nem tüntette fel az albumokon) sajátos feldolgozásban, számos továbbgondolással, kiegészítéssel játszotta a koncerteken és rögzítette a Led Zeppelin bemutatkozó nagylemezén (a csellóvonós betéttel együtt). És a dal végül így íródott be a rocktörténelembe.
Jake Holmes – Dazed and Confused (1967)
Yardbirds – Dazed and Confused (Bouton Rouge, France, 1968)
Led Zeppelin – Dazed and Confused (1969)
