A kiugró 2021-es év óta, amikor hazánkban több mint 72 ezren döntöttek a házasságkötés mellett – valószínűleg sokan a Covid miatt tolták el ekkorra a menyegzőt –, tavaly már csak ötvenezren mondták ki a holtomiglan-holtodiglant, ez jelentős, harminc százalékos visszaesés. Talán tömegesen olvasták az amerikai írónő, Steffie Hall, aka Janet Evanovich valamely művét, aki szerint „a házasság azok közé a dolgok közé tartozik, amelyek elméletben nagyszerűek, csak éppen nem működnek.”
Mindenesetre még sokan kitartanak, a válások száma ugyanis stagnál, az utóbbi öt-hat évben 15–18 ezer között ingadozik, bár ebből tavalyi adat még nem áll rendelkezésre. Az viszont biztos, hogy egy átlagos házasság hossza közel 14 év, ami majdnem a duplája a mágikus, vízválasztónak tartott hét évnek.
Tóth Mihály, az Ökumenikus Egyház lelkésze szerint: „A házasságok a hivatalos statisztika szerint átlagosan 13 és fél évig tartanak, de ha közelebbről megnézzük ezt az átlagot, ez a szám abból következik, hogy a másfél, illetve a 18 év a vízválasztó a házaspárok esetében. A másfél éves határ jelentheti a kapcsolatban az első komoly válságot, hiszen vagy ekkor érkezik meg az első közös gyermek, vagy éppen azért alakul ki feszültség, mert nem jön össze a vágyott utód. A 18 év utáni válság pedig akkor következik be, amikor a gyerekek felnőttek, elkezdenek önállóvá válni, és már nincs az a belső kényszer a szülők részéről, hogy a válságba került házasságot mindenáron fenn kell tartani a gyerekek érdekében.”
Ehhez hozzá kell tennünk, hogy manapság jóval később házasodnak a felek, mint pár évtizeddel ezelőtt: a nők átlagosan 30, a férfiak 33 évesen. Talán eddigre érik be Oscar Wilde frappáns gondolata: A férfiak fáradtságból házasodnak, a nők kíváncsiságból, de mindegyik csalódás a végén.
A későbbre tolt első házasságok, valamint a férfiak és nők közötti átlagéletkor-szakadék miatt – majdnem hét év a differencia – nem lehet csodálkozni, hogy a teljes, 15 éven felüli lakosságra vetítve csak 43 százalék a házasok aránya (1980-ban ez a szám még 67 százalék volt). Az összes többi felnőtt vagy a nőtlen/hajadon kategóriában van, vagy elvált, illetve özvegy. Lehet, hogy ha az egyébként nőgyűlölő Friedrich Nietzsche szavait – ha a házasfelek nem élnének együtt, a jó házasságok gyakoribbak lennének – többen követnék, fellendülne a házasodási kedv. Bár már most is nagyon magas az egyszemélyes háztartások száma: 1,4 millióan csak maguknak mondanak jó éjszakát minden éjjel.
Akár egy háztartásban, akár külön, a megköttetett frigyek negyedében az egyik vagy mindkét fél már tett egy próbát.
A második házasság: a remény diadala a tapasztalat felett
– mondaná Samuel Johnson angol író, ha látná ezt a statisztikát. Azt gondolhatnánk, hogy másodszorra, bölcsebben már tovább bírják a párok, de nem: átlagosan tíz év után mondanak egymásnak istenhozzádot. Vavró István statisztikus erre lakonikusan úgy reagálna:
„Ha tőlem megkérdik miért válnak az emberek, csak azt tudom mondani: mert megházasodnak.”
Elizabeth Taylor, akinek elég vaskos tapasztalata volt a házasságok és válások terén – nyolcszor ment férjhez hét férfihez –, ehhez csak ennyit fűzne hozzá: „Amíg válni lehet, a rossz házasságoknak is lehet happy endjük.”
Kortársa, minden idők legnagyobb celebje, a kilenc férjet elfogyasztó bon mot királynő, Gábor Zsazsa még erre is rátromfolna: „Elválni valakitől, csak mert nem szereted, legalább olyan butaság, mint megházasodni, csak mert szereted.” De ha már muszáj válni, akkor ügyesen tegyük: „Jó vagyok a háztartásban. Ha elhagyok egy férfit, megtartom a házát.”
Ha ezek után még mindig a romantikus frigy pártján állunk, akkor viszont tegyük félre a hallókészüléket és a fehér botot, és hallgassunk Szókratészre:
A jó házasság feltétele, hogy a férj süket legyen, a feleség pedig vak.
