Az érzékeny önpusztító címmel látható tárlat a magyar fotográfia történetének egyik legjelentősebb alakja, a száz éve született Berekméri Zoltán életművét tárja a közönség elé.
Berekméri tragikus életének számos pontja ismert és feltárt, sorsának azonban művészetéhez alig van köze. Képein egy sajátságos világ bontakozik ki, amelyben a tiszta kompozíció, a fotográfiai hagyományok iránti tisztelet és egy különös belső monológ játssza a főszerepet.
1923-ban született Kecskeméten, de Békéscsabán járt középiskolába. A fotográfiához már 14 évesen kötődött, a középiskolában a fotószakosztály vezetője volt. 1942-ben elnyerte a Magyarország Diákfényképező Bajnoka címet, ugyanakkor mindvégig autodidakta módon tanulta a fényképezést. Felvételei hamar ismertté tették szakmai körökben, 33 éves korában a megalakult Magyar Fotóművészek Szövetségének alapító tagjai közé hívták. A korszak befolyásos fotóművészei segítették pályafutását. Így kerülhetett Budapestre és lett 1958-ban az újonnan alapított Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) fotográfusa, fotólaborjának vezetője.
Múzeumi fotográfusként húsz évet dolgozott. Műtárgyfotókat és reprodukciókat készített, ezzel párhuzamosan tudatosan építette saját alkotói világát is. Ehhez a tudatossághoz betegsége is társult: alkoholizmussal küzdött, és több időszakban is pszichésen zavart események követték egymást.
Utolsó éveit már egzisztenciálisan kiszolgáltatottan élte egy pomázi szociális otthonban, ám innen heti rendszereséggel eltávozhatott volt munkahelyére, hogy a múzeum fotólaborjában régi és új képeinek negatívjaiból kiállítási nagyításokat készítsen. Ebben az időszakban készült képein sem látszódnak meg az éppen átélt nehézségek, életműve egységes maradt. Még halála előtt lehetőséget kapott arra, hogy bemutathassa életművét. Az Ernst Múzeumban 1985-ben létrejött tárlat komoly sajtóvisszhangot keltett. Ám szakmai körökben már nem számoltak személyével és képeivel, szinte a kortársainak is újra fel kellett fedezniük.
1988. május 21-én halt meg Pomázon tragikus körülmények között. Fotográfiai életművét a PIM folyosójának két szekrényéből vitték át a Magyar Fotóművészek Szövetségének Fotótörténeti Gyűjteményébe, ahonnan a Magyar Fotográfiai Múzeumba került.
Milos Dohnány A városban című kiállítása a modern szlovák fotográfia jelentős képviselőjének képeiből mutat be válogatást.
A Mai Manó Házban megtekinthető képanyag Dohnány fotóinak több tematikus sorozatából válogat, noha figyelmének középpontjában az urbánus élet és az 1930-as, 1940-es évek modern pozsonyi építészetének Pozsonya állt. Dohnány a kortárs fotográfia egyik vezető alakja volt, az új technológiák rajongója, pedagógus, esszéista, a fotográfia első szlovákiai kritikusa és teoretikusa.
1904-ben született. Elemi iskolát és a gimnázium első éveit Ausztriában végezte, majd Csehszlovákia megalakulása után családja Pozsonyba költözött, Dohnány pedig a Csehszlovák Államvasutak Szakközépiskoláját végezte el Olomoucban. Ezután élete végéig különböző beosztásokban dolgozott az vasútnál. Fényképeit 1924-től küldte szlovák és cseh folyóiratoknak. Az 1930-as évek elején tagja lett a pozsonyi Amatőr Fotográfusok Szövetségének. 1931 és 1933 között megalapította és vezette a Vesna folyóirat tanácsadó rovatát, ahol a modern fotográfiáról szóló programadó reflexióit is publikálta, amelyeket Moholy-Nagy László hatása alatt írt. Az 1930-as években cikkeket és fotóriportokat készített folyóiratoknak.
1932 és 1933 között a pozsonyi Művészeti és Iparművészeti Iskola fotográfiai tanszékén tanult. 1934-ben már maga is vezetett amatőr fotográfusoknak szóló kurzusokat. 1941-től a Krásy Slovenska című folyóirat külső szerkesztőjeként dolgozott. 1944 októberében Pozsonyban autóbalesetben halt meg. A megváltozó politikai helyzet miatt fotográfiáit csak az 1960-as években fedezték fel újra.
Deanna Dikeman Leaving and Waving (Búcsúzni és integetni) című fotókönyve a családról, a meghittségről, a búcsúzkodásról és az idő múlásának kegyetlenségéről mesél.
A 27 évet felölelő sorozatban Dikeman szüleit fényképezte búcsúintés közben. Személyes és őszinte munkája nemcsak az idő múlásának melankóliáját ragadja meg, hanem bepillantást enged egy család intim pillanataiba.
Az első fotó 1991-ben készült, ám ekkor még nem azzal a szándékkal, hogy egy sorozat része legyen, hanem pusztán emlékmentés céljábóly. Azonban az évek során rituálévá vált megörökíteni a búcsúzkodás pillanatát. Dikeman édesapja 2009-ben elhunyt, de édesanyja még további nyolc évig folytatta a búcsúintést, az utolsó évben már az idősek otthonából. A sorozat záró képe 2017-ben készült, a fotográfus édesanyjának temetése után, az üres kocsifeljáróról.
Berekméri Zoltán és Milos Dohnány kiállításai március 12-ig várják a közönséget a Mai Manó Házban, Deanna Dikeman fotókönyve és a hozzá kapcsolódó kiállítás pedig március 5-ig ingyenesen tekinthető meg a ház PaperLab Galériájában.
Nyitókép: részlet Deanna Dikeman Leaving and Waving (Búcsúzni és integetni) című fotósorozatából. Fotó: MTI/Balogh Zoltán
