A Bánkitó jóval több mint szimpla zenei fesztivál. Bár a szervezők minden évben hatalmas műgonddal válogatják össze a hazai és nemzetközi underground legfrissebb arcait (szerintem ők az év 360 napján csak a lejátszási listákat bújják), éppen ilyen igényesség jellemzi a színházi előadások, performanszok, workshopok, beszélgetések repertoárját is. Az összes programra ellátogatni lehetetlen, de törekedni érdemes rá: bár a felhozatal a szélrózsa minden irányába mutat, egyértelműen közös nevező a szociális érzékenyítés, kritikus gondolkodásra sarkallás.
És hál?istennek mindez nem csak a felszínen, hangzatos sajtóanyagokban valósul meg. Nyilván a fesztivál apró mérete és családiassága is okozza, de itt TÉNYLEG felsegítenek, ha elcsúszol a sárban, előreengednek a mosdónál, ha neked sürgősebb, és új sört vesznek neked, ha az előzőt kilökték a kezedből. Mintha erre a 4 napra mindenki lerázná magáról a mindennapi önzőséget és borúlátást: a közönségből család kovácsolódik, és ha fél év múlva, a tél közepén valaki bánkitós táskát lát rajtad a villamoson, tuti, hogy lesz hozzád két jó szava.
A fesztivál egyik legfőbb ismérve a sokszínűség. Bár gyakran fémjelzik „alter fesztként", gyakorlatilag minden műfajból találkozhatunk előadókkal. A Csaknekedkislány és a Mayberian Sansküllots képviseli a szövegcentrikus altert, a Platon Karataevre az indie-folk szerelmesei romantikáznak, Ricsárdgír után Viagra Boysra pogóznak a bakancsosok, Krúbin pedig csápolhatnak a rapperek.
Külön kiemelendő, hogy minden évben van 5-6 olyan külföldi húzónév, akik valami egészen újszerűt hoznak, és még a legfelkészültebbek is csak a Spotify bugyraiból ismerhetik őket. Idén ez számomra egyértelműen Saul Williams, az Elektroforez és a Gurr volt, akiket hazaérkezésem óta megállás nélkül pörgetek a lejátszási listámon. (Valódi fellélegzés a fesztiválszezonban megtalálni a következő 7 hónap háttérzenéjét.)
A színházi és civil programok fókuszában a társadalmi buborékok álltak. Kiemelkedő volt A Tudás Hatalom-Mentőcsónak Egység: Cigány magyarja, melyben fiatal roma művészek avattak be saját élményeikbe, a Stereo Akt-European Freaks fókuszcsoportos színháza, melybe a bánki lakosokat vonták be, valamint a TÁP Egyperces színháza, ahol egyszerre kizárólag egy nézőre fókuszáltak. A jó hír, hogy az összes társulattal és az előadások nagyrészével Bánk határain kívül is találkozhatunk.
És persze most csak a headlinereket, a rögtön szembetűnő nagy neveket említettem, ám nem feledkezhetünk meg a MOME-s és a Képzős művészek installációiról, a civil-kult beszélgetésekről, a reggeli jógaórákról, a közösségi reggelikről és a gyerekprogramokról sem. Ugyanis − bár elsősorban huszon- és harmincévesek táboroznak a tó körül − a szervezők szem előtt tartják a kisbabával érkező családok és a bánkiak közösségének igényeit is.
Talán elsőre azt gondolnánk, a programok nagy része egy szűk, fővárosi, művészetekben jártas réteget céloz meg. Valójában a 70 éves nagymamámtól kezdve az 5 éves unokahúgomig bárkinek tudnék legalább 1-2 programot választani a műsorfüzetből. És tudjátok, mi a legszebb az egészben? Hogy valaki biztos felkérné egy táncra a nagyim, és a nyakába venné az unokahúgom, hogy a következő években már az unszolásom nélkül váltsanak jegyet a fesztiválra.
Fotók: Szabó R. János, Fülöp Dániel, Kiszler Dániel, Lobenwein Marcell, Várkonyi Botond, Simon Iringó, Susánszky Péter, Bencsik Atos
