Édesapja tanár, édesanyja egy internátus vezetője volt. Kislányként sokat rajzolgatott, érdeklődéssel figyelte az utcájukban lakó kályhásmester munkálkodását, aki megtanította őt az agyag, a korong és a kemence használatára.
Érettségi után, apja korai halála miatt banktisztviselőnek kellett állnia, művészeti tanulmányait rokoni segítséggel 1924-ben kezdhette meg Budapesten. Jaschik Álmos magániskolájában grafikát, az Iparművészeti Iskolában porcelánfestést tanult, majd 1926-ban Bécsbe utazott, ahol Hertha Buchernél ismerte meg a kerámiakészítés alapjait. 1928–29-ben Münchenben, az Alkalmazott Művészetek Állami Iskolájában Karl Killertől szobrászatot, Adalbert Niemayertől kerámiát tanult, 1932-ben rövid tanulmányutat tett Koppenhágában, és a híres francia sévres-i porcelángyárban is dolgozott. A korongozás technikáját és az érzékeny plasztikai formálást egyesítve tanulmányai után olyan alkotások sorát kezdte létrehozni, melyek szerencsésen oldották fel a képző- és iparművészeti tradicionális műfajhatárokat.
Hazatérése után Benczúr utcai lakásának konyháját alakította műteremmé, itt készült edényeit, dísztárgyait kemencéje nem lévén máshol égette ki. Munkáival 1928-ban a Tamás Galériában mutatkozott be, s a kritika azonnal felfigyelt rá. Ettől kezdve szinte minden nagyobb hazai és külföldi kiállításon részt vett, alkotásait bemutatta a párizsi és a brüsszeli világkiállításon, a velencei biennálén, Rómában és Torinóban, első gyűjteményes kiállítása 1935-ben volt.
Művészetében központi teret kapott a figurális ábrázolás.
A harmincas években megjelentek műveiben a bibliai témák, amikhez egy életen át hű maradt. Ugyanakkor egyre jobban vonzotta a népi világ, nagy tisztelője volt a népművészetnek, de semmit sem másolt belőle: megismerte, befogadta, magáévá tette, hogy aztán saját újat teremtsen. Népi alakjaiban ott volt az irónia és a hit abban, hogy a szép és a jó mindig győzhet a rossz felett.
Műveinek legnagyobb csoportját a fényes mázas kerámiák, reliefek alkotják. Első fontos műve 1931-ben készült Budapest Székesfőváros Bécsi Idegenforgalmi Hivatala számára: az ősfoglalkozásokat ábrázoló relief része a Szent Frigyes, a Kecskés kislány és a Szent Flórián-fülke.
Expresszív stílusa 1936–40 között a dekoratív megoldások felé fordult, számos figurális épületkerámiát készített.
Ezek közé tartozik a komáromi templom szószéke, a győri Szent Imre-templom portálja és az 1937-es Párizsi Világkiállítás magyar pavilonjának kerámiaképe, melyet a Diplome d’honneur elismeréssel jutalmaztak. Ekkor készítette egyik főművét, az Iparművészeti Társulat 1938-as kiállításán aranyéremmel kitüntetett díszkályháját és korongolta népművészeti ihletésű figuráinak egész sorát, köztük a Kuglófmadonnát.
Az anatómiai arányokat hűen követő korai mintázott figurák után áttért a geometrikusabb formákra, ezt sajátos díszítőelemekkel ötvözve alakított ki egyéni formafelfogást. Az ötvenes években, a kommunista diktatúra korszakában a vallási témák kényszerűen háttérbe szorultak, főként a népi, paraszti világot változatos zsánertémákkal megjelenítő kerámiákat alkotott (Gyász, Lakodalom, Fésülködő dáma, Siratóasszony).
A hatvanas, majd hetvenes években a terrakotta helyett durvább anyagokkal dolgozott, a felületek rusztikusabbá váltak.
Ekkor visszatért a biblikus témákhoz, illetve a görög mitológia alakjai, az archaikus mesék, a mondavilág figurái formálódtak műhelyében (Cantata Profana, Párkák). Alkotásain egyre nagyobb szerepet kapott az elmúlás gondolata, színei elhalványultak, sokszor teljesen elmaradtak (Öreg halász, Születés, házasság, halál). Utolsó faliképein a geometrizáló törekvéseket társította az expresszív formaadással (A 700 éves Győr története).
Alkotásait számos nemzetközi kitüntetéssel ismerték el: megkapta a Milánói Nemzetközi Triennálé ezüstérmét (1933, 1939), majd aranyérmét (1936), a Berlini Nemzetközi Iparművészeti Kiállítás aranyérmét (1938), a brüsszeli világkiállítás nagydíját (1958), a prágai Nemzetközi Kerámiakiállítás ezüstérmét (1962).
1948-ban az elsők között kapott Kossuth-díjat, 1953-ban érdemes, 1959-ben kiváló művész címmel tüntették ki. Szülővárosa 1971-ben, Szentendre 1974-ben díszpolgárává választotta, 1996-ban posztumusz Magyar Örökség díjban részesült.
Kovács Margit a hatvanas években szerette meg Szentendrét, élete utolsó éveiben minden nyáron itt alkotott. A házat, ahol dolgozott, még életében, 1973-ban múzeummá alakították, ahol ma is őrzik alkotásait, az agyagból szépséget, emberséget és szeretetet életre keltő műveket. Művei számos más hazai és külföldi múzeumban is megtalálhatók, 1974 óta állandó kiállítása van a győri Kreszta-házban is.
Határtalan munkabírásával szinte az utolsó percéig dolgozott, mert hivatása szerelmese volt. „Az agyag mindennapi kenyerem, örömöm, bánatom. Már az első érintésekor életem elemévé vált” – mondta egy interjúban Kovács Margit, aki 1977. június 4-én halt meg Budapesten.
Nyitókép: Kovács Margit kerámiaművész 1935 körül. Fotó forrása: Ferenczy Múzeumi Centrum
