Csak a IV. században alakult ki a ma megszokott ábrázolásmód: a római Santa Pudenziana-templomban található Szent Máté-mozaik az első, amelyen egyértelműen szárnyas angyal látható. Egy évszázaddal később a római Santa Maria Maggiore-templomban jellegzetes szárnyas angyalok jelentek meg a trónoló Krisztus körül, megteremtve az angyalok ikonográfiáját a következő generációk számára.
Mindez persze nem volt előzmény nélküli. Az ókori Egyiptomban Ré és Hórusz napistenségeket gyakran szárnyas koronggal ábrázolták – a korong a Napot jelképezte. Az ókori asszír kultúrában Lamassu védelmező istenség volt: a szárnyas bika néven is ismert hibrid figura emberi fejből, szarvasmarha- vagy oroszlántestből és nagy, tollas szárnyakból állt össze. Az ókori görög mitológia alapján Erószt, Aphrodité fiát és a szerelem istenét legtöbbször szárnyakkal rendelkező serdülőként ábrázolták. Niké, a győzelem istennője, az ókori szobrászok kedvelt témája szintén gyakran kapott szárnyakat.
Az angyalok legkorábbi művészi értelmezését a III. századi, keresztény temetkezésekre használt római kőbányában, a Priscilla-katakombában találták meg. Egyik kamrájának falfestményei az Ó- és Újszövetség jeleneteit illusztrálják, köztük az angyali üdvözlet – amelyben Gábriel arkangyal közli Szűz Máriával, hogy Isten fiát fogja megszülni – története is megjelenik. Itt azonban Gábrielnek még nincsenek szárnyai.
A bizánci kultúrában a Herceg szarkofágjaként ismert, Törökország közelében talált márványkoporsót díszítő domborműveken jelennek meg először a szárnyas angyalok a IV. században. A következő néhány száz évben aranyozott mozaikok, táblaképek és ikonok témáiként bukkannak fel az isteni, repülő lények, akiket a középkorban gyakran ábrázoltak szent alakok hátterében is. A reneszánszban az angyalok egyre inkább elvesztették éteri jellegüket, sokkal naturálisabb megjelenítést kaptak.
A neoklasszikus angyalok már nemcsak bibliai ábrázolásokban, hanem a mitológiai ikonográfiában és a klasszikus művészet által ihletett allegorikus jelenetekben is felbukkantak. A modernizmusban sem tűntek el, még a zsidó származású Marc Chagall is rendszeresen használta a szárnyas angyalokat munkáiban. Ahogy a kortárs művészek is gyakran nyúlnak ehhez a témához, bár egyéni értelmezéseik jelentősen eltérhetnek a hagyományos ideáltól.
Angyal szárnyakon
Az angyalok Isten hírnökei, nevük a latin angelus szóból származik, amely küldöttet jelent. Mivel tiszta szellemek, ezért nincs fizikai testük sem, így nincs is szükségük szárnyakra ahhoz, hogy a menny és a föld között mozogjanak. Az angyalok a küldetésük céljának leginkább megfelelő módon jelenhetnek meg, ezért időnként emberi alakot öltenek, hogy láthatóvá váljanak számunkra is. A Bibliában leírt angyalok azonban nem rendelkeznek szárnyakkal – a szárnyas kerubok és szeráfok nem angyalok, mivel nem látják el az angyali funkciók egyikét sem. Valójában az Ószövetségben az angyalokat nem különböztetik meg egyértelműen az emberektől, így a korai keresztény egyház vallásos művészetében sincs éles különbség az ábrázolásukban.
Pedig ahogy láttuk, a közel-keleti és a Földközi-tengeri kultúrákban nem volt hiány szárnyas természetfeletti lényekből. Valójában a „szárnyasság” olyan gyakori volt az isteni alakoknál, hogy az a különös, hogy az angyalok csak a IV. században kaptak szárnyakat.
Az angyalszárnyak leggyakrabban védelmet jelentenek: a gonosztól, a rosszindulattól, a bánattól, az élet nehézségeitől, a sötétségtől. Isten hatalmának és az emberek iránti szeretetteljes gondoskodásának szimbólumai. Másrészről az angyalszárnyak azt is megmutatják, hogy milyen csodálatos, isteni képességeket kaptak a Teremtőtől: egyik dimenzióból a másikba utazhatnak, és így ugyanolyan jól végezhetik munkájukat a mennyben, mint a földön.
A cikk forrásai itt, itt és itt találhatók meg.
Nyitókép: Marc Chagall mennyezetfreskójának részlete a Párizsi Operaházban. Fotó: Only France via AFP/Bob Dewel
